2014. július 6., vasárnap

Hatodik fejezet

Mikor megérkeztünk a kúriához, a ház előtt várt ránk Narcissa néni. Mosolygott, de volt valami a mosolyában, amitől legszívesebben visszaültem volna a kocsiba és visszamentem volna Roxfortba. Nem tudtam megmondani, hogy mi volt az, de megijedtem tőle.
- Sziasztok! – köszönt, mire visszaköszöntünk.
A másik furcsaság a dologban, hogy soha nem szokott kijönni elénk. Azonban a következő pillanatokban megtudtam, hogy ezúttal miért tett így.
- Lucius nincs éppen a legjobb állapotban… - mondta volna tovább de Draco közbe vágott.
- Jól van? – aggodalmat hallottam ki a hangjából.
Én is aggódtam érte, mert akármennyire nem kedvel, akkor is ő nevelt fel. Nem foglalkozott velem sokat, de segített ahol csak tudott, hogy jobb életem legyen. Ami valljuk be nem igazán sikerült, de attól még hálás vagyok neki.
- Igen, ha az egészségét értjük. Titkolózik, és olyan ideges, hogy nem lehet hozzá szólni, szóval kérlek titeket, hogy kerüljétek el. – mikor befejezte megfordult és bevonult a házba.
Ránéztem Dracora, aki nem nézett vissza rám. Az arcán láttam, az aggodalmat és az elszántságot és, hogy az lesz az első dolga, hogy felkeresi az apját. Felajánlottam volna neki, hogy vele megyek, de nem hittem, hogy jól hatnék Lucius bácsi amúgy is stabil idegrendszerére. Biztatásul megpaskoltam a karját, mire felém fordult.
- Nekem is mond majd el, hogy mit derítettél ki! – kacsintottam rá, majd felmentem a szobámba.

Az egyetlen hely, amit szerettem ebben a házban – persze a konyhán kívül -, a szobám volt. Ide nem jöhetett be senki az engedélyem nélkül, és én senkinek se engedélyeztem. Más szóval a házi manókon kívül nem volt a szobámban rajtam kívül soha senki.
A helyiség maga gyönyörű volt. Lehet, hogy te nem ezt mondanád, ha látnád, de számomra ez volt a világ legjobb szobája. Én rendeztem be, és én választottam ki a bútorokat. Egy hatalmas baldachinos ágy foglalta el majdnem a szoba felét. Általam kiválasztott bútorok és szőnyegek díszítették a padlót és a falakat. Volt egy erkélyem is, ami most a havas parkra nézett.
Örömmel puffantam le az ágyamra és dőltem hanyatt.
- Anki. – szólítottam a kedvenc házi manómat.
Egy hangos puffanás kíséretében szinte azonnal megérkezett. Felöltem, és boldogan néztem le rá. Ő volt a legkisebb házi manó, akivel valaha találkoztam. Hatalmas szemeivel, olyan örömmel nézett rám, hogy muszáj volt mosolyognom.
- Anki örül, hogy újra láthatja a kisasszonyt! – hajolt meg a manó.
- Én is örülök neked!
Ettől a mondattól könnybe lábadt a szeme és zokogni kezdett az örömtől. Már sokszor elmondta, hogy neki még soha nem örült senki így. Tudom, hogy Malfoy-ék rosszul bántak az alkalmazottaikkal, de annyira nem, hogy el kellene menekülniük tőle. Mint Dobby. Néha napján felbukkan és beszélget velem, de aztán el is tűnik.
- Anki! Történt valami szokatlan, amíg nem voltam itthon? – kérdeztem kedvesen.
- Anki látta Őt! – Ha lehet még nagyobbra tágult a szeme, és az egész teste remegni kezdett.
- Kit, Anki? – kérdeztem, bár sejtettem a választ, de nem voltam benne biztos.
- Őt, Akit Nem Nevezünk Nevén. – mikor kimondta úgy éreztem magam, mintha rám omlott volna a ház.
- Mikor? – kérdeztem remegő hangon.
- Pár nappal ezelőtt, kisasszony!
Nem tudtam rá mit reagálni, mert kopogtak. Nem vettem észre, hogy mikor álltam fel, és nyitottam ki az ajtót, csak már arra lettem figyelmes, hogy szembe nézek Draco rémült arcával. Kitártam az ajtót, és beengedtem. Anki még mindig az ágyamnál állt, és mikor meglátta Draco-t, mélyen meghajolt.
- Ne menj el! – szóltam rá, mert láttam rajta, hogy kellemetlenül érzi magát.
- Szóval már tudod! – állapította meg Draco, a manóra nézve.
Anki összehúzta magát, és úgy nézett a fiúra.
- Csak annyit tudok, hogy itt járt. – mondtam halkan, miután becsuktam az ajtót, és visszaültem az ágyamra.
Draco leült egy fotelbe és onnan nézett rám kifürkészhetetlen tekintettel. Most fogtam fel igazán, hogy tényleg visszatért. Egy könnycsepp gördült ki a szememből, a félelem miatt.
- Tudsz még mást is? – kérdeztem ránézve a fiúra.
- Apa csak annyit mondott, hogy a Nagyúr készül valamire, amitől újra visszaszerezheti régi hatalmát. – felelt halkan.
- Anki! – fordultam a manóhoz. – Mit csinált, amikor itt volt?
A manó ránézett Dracora és nem merte kinyitni a száját.
- Már mondtam, hogy tedd azt, amit mond! – szólt rá Ankira.
- Mi? – kérdeztem értetlenül. – Hogy érted azt, hogy már mondtad neki? Mikor és miért?
- Anki az én manóm. Én kaptam mikor nyolc éves lettem, de mikor megláttam, hogy mennyire jóban lettetek, megparancsoltam neki, hogy teljesítse a parancsaidat.
- Nos, ez igazán kedves tőled! – mosolyogtam rá gyengén, majd a manóhoz fordultam. – Mit csinált itt?
- Semmi különöset kisasszony! Anki látta amint belép Lucius úr szobájába, és Anki azonnal lesietett a konyhába. – hajolt meg a manó felém. – Anki csak ennyit tud kisasszony.
Ránéztem Dracora, aki aggódva nézett vissza rám. Nem tudtam, hogy ki miatt, vagy mi miatt aggódik. És erre még sokáig nem tudtam meg a választ! Ekkor hallottam meg a második kopogást. Kelletlenül felállt, majd odamentem az ajtóhoz.
- Á, Narcissa néni! – mosolyogtam nagynénémre. – Mit szeretnél?
- Dracot keresem. – nézett be mellettem a szobámba rosszallóan.
- Itt vagyok anya! – állt fel Draco.
Narcissa néni épp elkezdte volna mondani, hogy nem illik két fiatalnak egyedül tartózkodni egy szobában, mert még a végén rosszat gondolnak róluk, de meglátta Ankit, ezért inkább nem szólalt meg.
- Mit csináltok? – kérdezte.
- A bálról beszélgettünk. – vágtam rá azonnal, mert gondoltam, hogy meg fogja kérdezni.
- Remek. – mosolygott szélesen.
Úgy látszik jó választ adtam. Feltett még pár kérdést, természetesen a bállal kapcsolatban, majd visszament Lucius bácsihoz.

Karácsonyi előtti estén a szobámban szenvedtem, mert nem tudtam felhúzni a cipzárt a ruhám hátulján. Már vagy félóráig küszködtem vele, amikor kopogtak. Most komolyan! Ki fogom írni az ajtóra, hogy ha be akarsz jönni, megátkozlak! Igaz eddig csak Draco volt a szobámba, de akkor is! Az én szobám, az én váram! Vagy nem így van?
- Ki az? – kérdeztem ingerülten.
- Én. – hallottam meg egy beazonosíthatatlan hangot az ajtó túl oldaláról.
- Ki az az én? – tártam ki az ajtót.
Az emlegetett szamár állt az ajtóban. Épp nyitotta volna ki a száját, hogy mondjon valamit, de benn akadt a hang, amikor végig nézett rajtam.
- Ne nézelődj, inkább segíts! – húztam be a kezénél fogva a szobába, miközben rák vörös volt az arcom.
Becsaptam az ajtót, és Draconak háttal állt.
- Húzd fel azt a hülye cipzárt!
- Miért nem húzod fel varázslattal? – a hangja mélyebb volt a szokásosnál, és amikor megfogta a cipzárt hozzá ért a bőrömhöz, amitől jóleső borzongás futott végig a testemen.
Merlinre! Miért reagálok én így rá? Lassan felhúzta a cipzár, miközben a kezével súrolta a bőröm. Mikor végzett, szó nélkül oda mentem a tükörhöz, megigazítottam zöld ruhámat, majd megnéztem, hogy a hajam még mindig rendben van. Észrevettem, hogy az arcom pirosabb, mint volt, és nem a pirosító volt a hibás. A tükrön keresztül ránéztem Dracora, aki a lábamat vizslatta. Mikor észrevette, hogy nézem, felhúztam a szemöldököm, mire elfordult. Elmosolyodtam, amikor észrevettem, hogy egy piros kis folt keletkezett az arcán. Leültem az ágyra, és felvettem a cipőmet. Mikor végeztem felálltam és várakozóan néztem Dracora.
- Amúgy miért jöttél? – kérdeztem kíváncsian, mire felém fordult.
- Anya kérdezi, hogy mikor leszel kész. – rekedt volt a hangja, ezért megköszörülte a torkát.
- Most! – tártam szét a kezem, majd körbeforogtam. – Hogy nézek ki?
Egy pillanatig nem válaszolt, csak újra végig nézett rajtam.
- Gyönyörű vagy. – mondta halkan, szinte suttogva, majd megrázta a fejét és kinyújtotta a kezét. – Gyere, menjünk.
Oda siettem mellé, majd hirtelen elhatározásból adtam az arcára egy puszit, amitől először zavartan nézett, majd újra megjelentek a piros foltok.
- Te is elég jól nézel ki. – állapítottam meg.
Köztudott, hogy minden pasi jól néz öltönyben. Ő meg aztán főképp.
- Tudod egy öltönnyel vagy egy egyenruhával lehet a legjobban levenni egy nőt a lábáról. – karoltam belé, miközben halkan nevettem zavart arckifejezésén. – Nem értem miért viseled ilyen rosszul a bókokat! Parkinson szinte minden nap elmond párat.
- Hogy érted azt, hogy rosszul? – ráncolta a szemöldökét.
Időközben elindultunk, és most éppen a lépcső felé tartottunk.
- Olyan vörös vagy, mint a rák. – nevettem ki.
- Meleg van. – talált kifogást.
Hazudott, mert nem volt épp a legjobb a kúria fűtése. A szobákban meleg volt, de a folyosón meglehetett fagyni.
- Te is tudod, hogy ez nem igaz! – néztem rá. – Ha adok még egy puszit, akkor fogadjunk, hogy még vörösebb lennél.
- Próbáljuk ki. – állt meg.
Elnevettem magam, de azért adtam neki egy puszit.
- Na, tessék! – böktem rá az arcára. – Igazam volt!
- Most az egyszer nyertél, de legközelebb nem fogsz! – indult el megint, miközben játékosan húzogatta a szemöldökét.
Elnevettem magam, miközben azon imádkoztam, hogy ne legyen igaza.

•••••••••••••••••••••••••••••••••••••••

Halika! ☻
Azt elszeretném mondani , hogy direkt nem talárként írtam la a ruhájukat, mert én azt nem tudom úgy elképzelni. A filmben is inkább mugli ruhákhoz hasonló ruhákban vannak, ezért én is így csináltam. ☺
Köszi, hogy elolvastad! ;) ♥
Puszi, Karool

6 megjegyzés:

  1. wow me vááá, azt hittem elolvadok... Hogy tudtad ennnyire cukin leírni? Olyan, de olyan aranyos, hogy belehalok... Szóval gonosz vagy, hogy csak ennyit írtál... :D
    Siess a kövivel, mert egyszerűen imádom a blogod, mert ZSENIÁLIS!!!
    xoxo Szmiszi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem is vagyok gonosz! :D Annyira! :D
      Köszönöm. :)

      Karool

      Törlés
  2. Szia!
    Tyű,ez remek rész lett! Siess a kövivel!
    Puszi,
    Nashua

    VálaszTörlés
  3. Ajjjj tökéletes volt <3 siess! szerda még messze van :(

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kösziiii. :D Nincs is olyan messze! :P

      Karool

      Törlés