Kilencedik fejezet

A következő héten kaptam egy levelet a minisztériumtól, amelyben megírták, hogy mikor kell bemennem a tárgyalásra. Ezért elmentem Dumbledore-hoz, hogy engedélyt kérjek tőle az iskola elhagyására.
- Természetesen hallottam mit történt karácsonykor. – mondta a professzor, miközben engem fürkészett átható tekintetével. – Remélem, jól érzi magát Lestrange kisasszony.
A trón-szerű székén ült egy hihetetlenül zsúfolt, de gyönyörű szobában. A balján egy arany ülőrúd állt. Bizonyára valamilyen madárnak, de azt sehol sem láttam. A jobb oldalán, egy polcon ott pihent a Teszlek Süveg. Mikor rá pillantottam, eszembe jutott, szinte suttogó hangja, mikor öt évvel ezelőtt azt mondta, hogy „Nem oda tartozol”. Hamar elfelejtettem ezt a mondatod az ünnepi fogás forgatagában, és a nagy izgalomban, de az óta néha eszembe jut, és elgondolkozok azon, hogy hogyan érthette ezt az egészet.
- Köszönöm, jól érzem magam. – hirtelen eszembe jutott a szellemé válásom, és azon gondolkoztam, hogy vajon említsem-e neki.
Nem állítom, hogy valaha is jóban lettünk volna. Rendes diák-tanár kapcsolatunk volt, ezért nem tudtam eldönteni, hogy mit csináljak. Tudtam, hogy Dumbledore okos ember, aki sok titoknak tudja a megoldását, de egyelőre nem foglalkoztam a dologgal, hanem átnyújtottam neki a levelet, amiben benne volt a tárgyalás időpontja. Mosolyogva elvette, majd figyelmesen elolvasta a sorokat.
- Természetesen engedélyezem az iskola elhagyását. Haza is szeretne, köszöni a tárgyalás után? – olyan tekintettel kérdezte ezt, amitől még a Sötét Nagyúr is összehúzná magát.
Nem mintha olyan félelmetesen kérdezte volna, hanem mert úgy kérdezte, mintha már előre sejtené a válaszomat, mintha belelátott volna a lelkembe és a fejembe.
- Nem. – válaszoltam egy kis habozás után, de mikor észrevettem, hogy a hangomban több volt a félelem, mint a magabiztosság, lehajtottam a fejem, hogy ne kelljen Dumbledorera néznem.
Hiába reménykedtem abban, hogy nem vette észre a dolgot, mikor újra felmertem emelni a fejem, az arcán láttam a megértést. Annak az oka nagyon egyszerű volt, hogy miért nem akartam haza menni. Attól féltem, hogy találkozni fogok anyámmal. Még nem voltam felkészülve erre az egészre, de úgy éreztem, hogy soha nem is leszek.
- Rendben. – mosolygott rám félhold szemüvege mögül. – Viszont akkor meg kell szállnia a Foltozott Üstben.
Bólintottam, majd köszönés után az ajtó felé indultam.
- Lestrange kisasszony! – szólt utánam, amikor kinyitottam az ajtót.
Nem fordultam meg, de megálltam.
- Tessék? – kérdeztem.
- Remélem, tudja, hogy nincs egyedül.
- Tudom. – mondtam halkan, majd kiléptem a szobából.
Nem voltam benne biztos, hogy hallotta-e amit mondtam, de nem is érdekelt. Néha olyan érzésem van, mintha egy nyitott könyv lennék az emberek számára. Mintha valaki rám nézne és tudná, hogy mi zajlik le a fejemben. Tegnap Piton akart velem beszélgetetni, de leráztam. Köszönöm szépen, de nem kérek lelkifröcsöt! Az egyetlen embertől, akitől szívesen elfogadnám, nem áll velem szóba, vagyis kerül. Mivel érdemeltem én ezt ki?
Mire észbe kaptam újra zokogtam. Az óta a cikk óta gyakran rám tör a zokogás és egyszerűen nem tudtam megállítani. Lerogytam egy szobor mellé, a földre, közel Dumbledore szobájához és csak zokogtam. Bármennyire is erőlködtem, hogy megállítsam a könnyeim hullását, nem sikerült. Újra és újra eszembe jutottak azok a dolgok, amik miatt sírok.
- Elisa? – halottam meg annak a személynek a hangját, aki keresztülnézett rajtam.
Mikor felnéztem újra dejavu érzésem támadt, és majdnem elnevettem magam.
- Igen? – kérdeztem, megtörölve az arcom.
- Jól vagy? – kérdezte Draco, majd leült mellém.
- Szerinted? – nevettem el magam kényszeredetten. – Mennem kell egy hülye tárgyalásra, ahova nem akarok. Anyám kiszabadult a börtönből, és mindenki úgy néz rám, mintha leprás lennék, és messze elkerülnek. Szerinted hogy lehetek?
- Sajnálom. – motyogta.
- Ugyan már mit? – fakadtam ki. – Te csak arról tehetsz, hogy levegőnek nézel!
- Nem néztelek levegőnek! – tiltakozott.
- Dehogy nem! Hozzám se szóltál, mióta visszajöttünk a szünetről! Te is olyan vagy, mint a többiek!
- Nem néztelek levegőnek! – mondtam ismét, hangosabban a kelleténél. – Csak kicsit furcsán hatott volna, hogy öt év hidegség után hirtelen együtt látnak minket.
- Kit érdekel? – kiabáltam, mire a számra tette a kezét, én meg azonnal megmerevedtem az érintése hatására.
- Mind a kettőnket. – mondta halkan, de a kezét még mindig a számon tartotta. – Tudom, hogy te sem akarod, hogy meg tudják, hogy milyen vagy valójában. Ó, igen! Én tudom! Akár hiszed, akár nem! Már egy ideje figyelek és rájöttem dolgokra veled kapcsolatban, úgyhogy ne is tagadd!  Mellesleg, nem is különbözöl annyira tőlem. Azt hiszed én halálfaló akarok lenni? Hát akkor tévedsz! Én csak nyugodt életet szeretnék, de azt itt nem lehet, mert mindenki azt kérdezi és figyeli, hogy melyik oldalon állsz. Ha meglátják, hogy egy kis hibát elkövettél, azonnal rád szállnak és megfenyegetnek, hogy megmondják apádnak. Ilyen világban élünk!
Megfogtam a kezét, és elvettem a szám elől. Egy kicsit habozott, mert nem volt benne biztos, hogy nem kezdek-e újra kiabálni.
- Ki fenyegetett meg? – kérdeztem durván.
Valami feltámadt bennem, mikor ezeket az utolsó mondatokat mondta. Valamilyen védelmező ösztön, vagy csak simán az anyai ösztön. Ez azonnal feledtette velem, hogy tudja, hogy milyen vagyok. Nem érdekelt, hogy tudja, mert megbízok benne és tudom, hogy nem fogja felhasználni ellenem.
Kicsit meglepődött a hangszínemen, de azért válaszolt.
- Parkinson.
Ekkor pattant el bennem valami. Hogy merészeli megfenyegetni? Fel akartam állni, hogy megkeresem, és jól behúzzak neki, de Draco visszahúzott, és így egyenesen az ölébe estem. A hirtelen közelségtől olyan vörös lettem, mint egy paradicsom és megpróbáltam felállni, de nem engedett. Helyette még jobban magába húzott, és mikor feladtam a szabadulási kísérletemet, elhelyezkedtem, és a fejem a mellkasára hajtottam. Egy másodperc alatt lehiggadtam és elraktároztam magamban a bosszú hadjáratomat későbbre.
- Miért fenyegetett meg? – kérdeztem, miközben az érzéseimmel viaskodtam, ami hála Merlinnek nem hallatszódott a hangomon.
- Mert észrevette, hogy figyellek. – mondta halkan. – Szerintem azt is tudja, hogy nem vagyunk rokonok, így megijedt.
Nem tehettem róla, de elnevettem magam, mert olyan abszurd volt ez a helyzet.
- Parkinson, és az ő nagy álma. – nevettem. – Már csak azt nem értem, hogy miért hagyod, hogy ennyire rád szálljon?
- Mint mondtam, megfenyegetett, hogy ha nem viselkedek vele rendesen, és nem játszom el, hogy a barátja vagyok, akkor elmondja apának. Tudom, hogy ez az információ nem érdekelné apámat, de Parkinson nagyon okos és biztos vagyok abban, hogy kitalálna olyat, ami már érdekelné.
- Okos? – értetlenkedtem.
- A tanulásban nincs a csúcson, de ha bosszúállásról van szó, jobb, ha nem kerülsz az útjába. Régebben ezért barátkoztam vele. – éreztem a hangjában a megbánást, és ez melegséggel töltötte el a szívemet.
Még egy ideig csak úgy ücsörögtünk a földön, amikor eszembe jutott a karácsony. Felemeltem a fejem és adtam az arcára egy puszit.
- Még mindig pirosodsz! – nevettem, majd visszafektettem az arcom a mellkasára.

A tárgyalás maga volt a borzalom. Senkinek se ajánlom, hogy azt át keljen élnie. Szembesülni az elkövetőkkel nem volt épp a legjobb élmény. Mikor megláttam Tori és Arnold arcát, elgondolkoztam azon, hogy hogyan lehetnek ilyenek gonoszak az emberek. Nem látszott rajtuk semmi megbánás. A szemükben láttam, hogy úja megtennék, ha tehetnék. Mikor én elmeséltem a történteket (kivéve a szellemes részét), olyan gonosz tekintettel méregettek engem, hogy legszívesebben elbújtam volna a föld alá. Az ítélet Arnoldnak tíz év az Azkabanban, ami már felér egy halálos büntetéssel. Mivel Tori még nem felnőtt, ezért őt ház fogságra ítélték, és amint betölti a tizenhetet, megy a börtönbe. Az ítélet kihirdetése után nem voltam boldog. Mi van, ha megszöknek és bosszút állnak rajtam?

A tárgyalás utáni nap délelőtt már a Roxfort kapuja előtt álltam. Amint elindultam felé, automatikusan kinyílt. Boldogan ballagtam a kastély felé, hiszen úgy gondoltam, hogy itt már nem érhet semmi baj. Hogy én mekkorát tévedtem. Mikor beléptem az előcsarnokba éppen szünet volt. Sokan megbámultak, de nem érdekelt, mivel eddig is ezt csinálják. Épp indultam volna a Mardekár klubhelyisége felé, amikor szembe jött velem Ginny. Gyorsan körül nézett, hogy nincs-e valaki a közelben, majd szó nélkül behúzott egy üres terembe.
- Mi történt? – kérdeztem, mikor megláttam gyötrődő arckifejezését.
- A DS nincs többé. Elbukott.
Nem kaptam levegőt, és le kellett ülnöm, mert attól félem, hogy összesek.
- Te és Rori neve nem voltatok rajta a papíron. – mondta, miközben összehúzott szemmel méregetett.
- Hogy mi? – kérdeztem kíváncsian, miközben egy hatalmas kő esett le a szívemről.
- Nem tudsz róla valamit?
Megráztam a fejem. Bántott, hogy ennyire gyanakvó velem szemben, viszont megértettem. Én is ilyen lennék a helyében.

•••••••••••••••••••••••••••••••••••••••

Hali! ☻

Íme a Kilencedik fejezet!

Remélem ez is elnyerte a tetszéseteket! :)

Megszeretnélek kérni titeket arra, hogy csatlakozzatok a facebookos csoportomhoz, csak hogy tudjam, hogy hány tényleges illetve folytonos olvasóm van. :)

Köszi, hogy elolvastad! ☺

Karool xoxo