Tizenegyedik fejezet

Mire találtam valakit, már mindenki visszatért az iskolába. Úgy látszik megint elájultam a „szellemé válás” után. Igaz, most nem órákig feküdtem eszméletlenül, de az a fél óra, amíg tétlenül feküdtem a fotelben elég volt ahhoz, hogy megváltozzon a helyzet a mágus világban. Az első ember, akit megtaláltam, az Hermione volt. Éppen a gyengélkedő felé igyekezett, amikor megállítottam.
- Mi történt? – kérdeztem rémültem, mert a lelkem mélyén még mindig abban reménykedtem, hogy amit láttam az nem a valóság volt.
Hermione először csodálkozott a reakciómon, de azért elmesélte ugyan azt, amit én is láttam, csak kicsit részletesebben. Szóval véglegesen és visszavonhatatlanul visszatért.

Ő, AKIT NEM NEVEZÜNK NEVÉN, VISSZATÉRT

Cornelius Caramel mágiaügyi miniszter péntek este rövid nyilatkozatban beszámolt róla, hogy Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén, visszatért hazánkba, és folytatja egykori tevékenységét. "Mélységes sajnálatomra kénytelen vagyok megerősíteni a hírt, miszerint az önmagát nagyúrnak nevező varázsló – tudjuk, kire gondolok – él, és újra köztünk jár – nyilatkozta újságírók előtt a zaklatottnak tűnő Caramel. – Ugyancsak mély sajnálattal arról is be kell számolnom, hogy az azkabani dementorok fellázadtak, kiléptek a minisztérium szolgálatából, és meggyőződésünk szerint csatlakoztak... Izé nagyúrhoz. A varázslótársadalom tagjait ezúton is éberségre intjük. A minisztériumban szerkesztés alatt áll egy alapfokú ingatlan- és személyvédelmi kalauz, amit a jövő hónap folyamán térítésmentesen eljuttatunk minden varázslóháztartásba." A miniszter nyilatkozatát a varázslónépesség rémülettel és felháborodással fogadta – annál is inkább, mivel a minisztérium egészen szerdáig arról biztosította a közvéleményt, hogy "a Tudjukki újbóli tevékenykedéséről szóló híresztelések minden valós alapot nélkülöznek".

A minisztérium pálfordulását megelőző események részleteit egyelőre homály fedi. Meg nem erősített hírek szerint Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén és híveinek egy válogatott csoportja (közismert nevükön a halálfalók) csütörtök este behatoltak a Mágiaügyi Minisztérium épületébe.

Albus Dumbledore, a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola nemrég újra kinevezett igazgatója, a Mágusok Nemzetközi Szövetségének visszahívott elnökségi tagja és a Wizengamot újbóli főmágusa egyelőre nem nyilatkozott a történtekről. Dumbledore köztudomásúlag egy éve hangoztatja, hogy Tudjukki, szemben az elterjedt vélekedéssel, él, ismét híveket toboroz, s újból hatalomra tör.”

Az iskolára szokatlan csend telepedett. A diákok nem kiabáltak, nem hangoskodtak és még a folyosón is csendben, halkan közlekedtek és suttogva beszélgettek. A tanárok nem szabtak ki újabb büntetéseket, és ők is szokatlanul csendesek voltak. Minden embernek, akik a mágus világban éltek, egy gondolat motoszkált a fejében. „Tényleg visszatért.” Hiába hangsúlyozta Albus Dumbledore és Harry Potter, akkor senki nem hitt nekik. Akik mégis hittek, azok olyan arccal mentek el a hitetlenek mellett, mintha azt kiabálnák rájuk, hogy „mi meg mondtuk”.
Lucius bácsit és a minisztériumban talált halálfalókat az Azkabanba zárták. Rajtam és még pár emberen kívül kevesen tudják, hogy mi történt valójában a Rejtély Ügyi Főosztályon, és hogy volt egy olyan ember, aki ott vesztette el életét az anyám miatt. Ezek után nem csodálkoztam volna, hogy ha Harry, mikor elmegy mellettem gonosz, szinte gyilkos szemmel méreget, de nem ez történt. Mikor először találkoztam vele, félre húzott, és a szemembe nézve ezt mondta:
- Hermione említette, hogy tudod mi történt. Szeretném, hogy ha tudnád, hogy nem téged hibáztatlak azért, amit az anyád elkövetett.
Ezek után fogta magát, és szó nélkül ott hagyott. Ettől kicsit boldogabb voltam, de nem teljesen. Azt hiszem, hogy addig nem is leszek igazán vidám, amíg a Nagyúr hatalmon van. Addig senki sem lesz vidám.
Rorinak nem meséltem el, hogy mit láttam. Nem akartam megijeszteni, mert így is már teljesen ki volt akadva. Nem sokára haza kell mennünk a nyárra és találkoznia kell az apjával. Természetesen én is félek az anyámmal való találkozástól, de eldöntöttem, hogy nem fogok meghátrálni, és nem hagyom, hogy ő nyerjen. Rorival már más a helyzet. Hiába mutatja, hogy milyen erős, valójában olyan, mint egy öt éves kislány, akinek bátornak kell lennie, de nem tud, mivel még kicsi. Biztató szavakat mondtam neki, és mindig mosolyogtam a közelében (még akkor is, ha nem volt kedvem), mert éreztetni akartam vele, hogy nem minden rossz ebben a világban. Vannak jó dolgok is, csak azok gyakran rejtve maradnak előlünk, ezért meg kell találnunk, meg kell ragadnunk, és nem szabad elengedni.
Ezért döntöttem úgy, hogy beszélek Dracoval. A Mardekár klubhelyiségében találtam meg. Csak ő volt ott egyedül. Éppen a haza indulás előtti nap volt, ezért mindenki pakolt, hogy ne másnap keljen.  Nekem is ezt kéne tennem, de most annál sokkal fontosabb dolgom volt.
- Beszélnünk kell. – ültem le mellé a puha, zöld kanapára.
Draco a tüzet bámulta, amely a kővel kirakott kandallóban lobogott. Azonban ez a tűz nem pirosan világított, hanem zölden. Valószínűleg a tó miatt, ami alatt a klubhelyiség elhelyezkedik. Ez a zöld fény mindig is kísérteties hangulatot adott a helyiségnek. Draco egy kis idő után elszakította a szemét a tűztől és rám nézett. Attól a fájdalomtól, amit a szemében láttam, legszívesebben elfordítottam volna a fejem, de nem akartam meg bántani.
- Hallgatlak. – mondta halkan, szinte suttogva.
- Ne csináld ezt! – szóltam rá.
- Mit? – kérdezte értetlenül.
- Ezt a gyászos hangot. Azt hiszed, nekem nem fáj, ami apáddal történt? Lehet, hogy nem ő a legjobb nagybácsi, és néha legszívesebben megfojtanám egy kanál vízben, de én is szeretem őt. Mégis csak ő nevelt fel. Félig-meddig.
- Tudom. – mondta, miközben visszafordult a tűzhöz. - Nem csak miatta vagyok szomorú.
- Akkor ki, vagy mi miatt? – kérdeztem türelmetlenül.
Elhatároztam, hogy segíteni fogok neki, de úgy nem tudok, hogyha nem mondja meg, hogy mi a baja.
- Miattad. – mondta, majd újra rám nézett és egy kicsit elmosolyodott, amikor meglátta arcomon a döbbenetet.
- Hogy-hogy miattam? – sürgettem. – Mit tettem?
- Megcsókoltál. – mondta, miközben a számat nézegette, mintha visszaidézte volna, hogy milyen is volt velem csókolózni.
Bizseregni kezdett a szám, majd kellemes érzés töltötte el a hasamat.
- Mentségemre megyem mondva, hogy nem tudtam, hogy mit csinálok. Először. – az utolsó szót már suttogva mondtam, és nem voltam benne biztos, hogy hallotta.
Hirtelen felettem termet, miközben én hátraborultam a kanapén. A közelségétől a szívem gyorsabban kezdett verni, és a hasamban lévő kellemes érzés felerősödött.
- Tudod, Elisa, ennek nem lenne szabad megtörténnie. – mondta halk rekedt hangom, miközben a számat nézte.
- Tudom. – mondtam, mire a szemembe nézett.
- Van valami kettőnk között, aminek nem lenne szabad. Rokonok vagyunk a fenébe is!
- Nem vagyunk azok! – tiltakoztam rögtön, mire elnevette magát és ezzel belőlem is kicsalt egy mosolyt.
- Ki tudja. – hajolt közelebb, és miközben beszélt a szájával végig simított a számon.
Nem bírtam tovább magammal kiszabadítottam a kezem és lehúztam a fejét, hogy megcsókolhassam. A nagy lendülettől a fogunk össze ütközött, de nem foglalkoztunk vele, csak faltuk egymást. Én szakítottam meg a csókot.
- Ezt nem kéne. – mondtam levegő után kapkodva.
- Tényleg nem. – mondta, majd leszállt rólam, de azért előtte, még kaptam egy puszit a számra.
Furcsán könnyűnek éreztem magam a súlya nélkül, de leküzdöttem a rossz érzést.
- Fel kell állítanunk néhány szabályt. – mondtam tárgyilagosan. – Először is nincs több csók. Másodszor nem hagyjuk cserben a másikat! Vagyis, ha van valami problémád, hozzám nyugodtan jöhetsz, és ez fordítva is működik. Harmadszor pedig nem kerüljük egymást! Benne vagy?
- Az elsőt nem garantálhatom, de a többi rendben van. – mondta kaján vigyorral.
Büszke voltam magamra, hogy egy kis ideig el tudtam vele feledtetni a fájdalmát ás, hogy mosolyt csaltam az arcára. Nem mintha csak azért csókoltam volna meg. Azt csupa önzésből tettem.

Másnap Rorival sétáltunk a Roxfort Express felé. Szép, napsütéses idő volt. A madarak vidáman csiripeltek a fákon. Ők nem sejtették, hogy mekkora veszélyben forog a világ, és hogy milyen megpróbáltatások várnak azokra, akik a Nagyúr ellen harcolnak. Mert akár mekkora veszteség is ért bennünket, nem fogom feladni, és harcolni fogok a szabadságért, még akkor is, hogy ha ezért nagy áldozatot kell hoznom. Nem fogom hagyni, hogy a Nagyúr és az anyám nyerjenek!
Visszafordultam a Roxfort felé, és mosolyogva néztem a kastélyt. Büszkeséggel töltött el az a tudat, hogy ebbe a nagyszerű iskolába járhatok, és hogy ilyen nagyszerű igazgatónk van.
- Viszlát, jövőre! – mondtam halkan, majd Rori után siettem.

•••••••••••••••••••••••••••••••••••••••

Sziasztok! ☻

Ezzel a fejezettel vége az 1. évadnak, ami nem jelent különösebben semmit, csak annyit, hogy a kövi fejezet már a 6. könyv történései lesznek benne.☻

Csináltam egy bannert! ☺ Milyen lett?

Köszi, hogy ezt is elolvastad! ☻

Puszi, Karool ♥