Huszonegyedik fejezet

A nyár többi részében megpróbáltam túltenni magam a megrázkódtatáson, amit az a hír okozott, hogy Voldemort az apám. Már azon sem lepődtem meg, hogy– még ha csak magamban is, de – ki merem mondani a nevét. Nem ráz ki a hideg, és nem kezdek el, félni, ha meghallom, hogy róla van szó, nem húzom össze magam, mint egy kis egér, amikor a közelemben van. Egyszerűen olyanná vált számomra, mintegy átlagos ember. Mint az apám, aki sose volt, és ezek után sem lesz.

Amikor először találkoztam vele, az után, hogy megtudtam az igazságot, rám sem nézett. Fölényes elment mellettem, mintha nem is léteznék. Ne hogy azt higgyétek, hogy azt vártam, hogy majd olyan lesz, mint egy valódi apának kéne lennie, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire semmibe fog venni. Viszont egy jó következménye volt. A halálfalók úgy viselkedtek velem, mint ha én lennék a második legnagyobb félelmük, valamint az anyám messziről elkerült.

Szellem formájában elmentem Dumbledore temetésére. Láthatatlan maradtam, hogy senki ne vegyen észre, mert nem akartam felbolygatni a kedélyeket. A temetés maga nagyon szép volt, és majd nem végig sírtam az egészet. Míg a szertartás zajlott végig gondoltam azokat a perceket, amikor én Dumbledoreral beszéltem. Eszembe jutott az, amikor megkért arra, hogy kémkedjek a rend számára. Akkor úgy döntöttem, hogy nem éri meg, mert Piton úgy is szállítja az információt nekik, de most minden megváltozott. Segíteni akartam nekik, hiszen ki lenne a legalkalmasabb erre a feladatra, mint egy lány, aki képes kilépni a testéből. Sokáig fontolgattam, hogy mit tegyek, hogyan közöljem velük a helyzetet. Gyakran ellátogattam az Odúba, hátha szerencsém lesz, de eddig egyszer se sikerült jól időzítenem. Először akkor toppantam be, amikor Harryt átszállítottak a házba, és Rémszem Mordon meghalt. Nem szerettem volna alkalmatlankodni, ezért inkább haza mentem. Másodszor akkor, amikor megjelent egy házaspár és egy kislány az Odúban. Akkor tudtam meg, hogy Bill Weasley és Fleure Delacure összeházasodnak. Nagyon boldognak tűntek, ezért nem akartam elrontani a kedvüket. Aztán harmadszori próbálkozásra végre sikert vallottam. Pont az esküvő napján jelentem meg. Mindenki futkározott., készülődött a nagy eseményre. Olyan érzésem volt, mintha rossz helyre érkeztem volna, annyira megváltozott a hely. Egy hatalmas, gyönyörű sátor foglalta el az udvar közepét, feldíszítve gyönyörű virágokkal. A konyhából ínycsiklandozó illatok szálltak ki az udvarra, próbára téve a vendégek türelmét. Egy olyan gondolat furakodott a fejembe, aminek semmi értelme nem volt, ebben a helyzetben. A saját esküvőmre gondoltam. Vajon milyen lesz? Én is valami ilyesmit akarok, amit itt látok, mert ez az egész olyan, mint egy mese. Azonban ezt gyorsan kivertem a fejemből, nem akartam magam hiú ábrándokba ringatni, mert az se biztos, hogy megérem a saját esküvőmet. Lehet, hogy még azelőtt meghalok.

 Alaposan körülnéztem, majd az első, akit észrevettem Hermione volt. Épp a ház felé igyekezett, ezért gyorsan utána mentem. Szerencsémre, éppen a szobájába ment, ahol egyedül volt.

- Szia! – jelentem meg.

Hirtelen megfordult, de akkor már a pálca a kezében volt.

- Hé! – tettem fel a kezem, bár tudtam, hogy nem tud nekem ártani. – Csak én vagyok az!

- Mit keresel itt? – engedte le a pálcát mogorván.

- Beszélni szeretnék valakivel a rendből.

- Pont azt teszed. – mondta flegmán, majd leült az ágyra.

- Mi bajod van velem? – fakadtam ki.

- Az nap este, mikor Dumbledore meghalt, Harry ott volt a toronyban. – úgy mondta, mintha ettől mindent értenem kellett volna.

- És?

- Megkínoztál egy embert! – kiáltott fel.

- Nem várom el, hogy ezt megértsed. – húztam ki magam. – Te ezt nem érted, hogy miért tettem.

- Akkor magyarázd meg!

- Ha nem teszem meg, akkor kiderült volna, hogy mit érzek Draco iránt, az meg aláásta volna, az eddig megszerzett helyzetemet. Legyengültem volna! Azt ne mond, hogy sajnálod azt a halálfalót!

Egy perc hallgatás után felállt, oda lépett az egyik szekrényhez, és kotorászni kezdett, majd mikor megtalálta, amit keresett, lerakta elém az asztalra. Egy cikk volt, az mi ki volt vágva a Prófétából.

Tudjukki rokona?

Minap felröppent egy hír, hogy Tudjukkinek van egy lánya. Az információt senki nem erősítette meg. Az állítólagos lány egy Elisabeth Lestrange nevű diák, aki idén kezdi végzős évét a Roxfort Boszorkány és Varázslóképző Szakiskolában. Nem sok érdekes információt találtunk róla, nem volt szabályszegő, csak egy átlagos, iskolás lány, átlagos varázserővel. A családja márt annál érdekesebb. Az anyja Bellatrix Lestrange, akiről azt az információt kaptam, hogy senki nem látta terhesen, szóval felmerül a kérdés, hogy vajon tényleg az ő lánya? Miss Lestrange a „szülei” börtönbe kerülése után a Malfoy családhoz került, és máig is ott lakik náluk.

A cikket írta: Phoebe Lancheline

Mikor végig olvastam, felnéztem Hermionéra, aki már egy újabb, ez utal kisebb papírt tartott a kezében. Oda rakta elém. Egy gyászjelentésből kitépett újság cikk volt.

Meghalt a Próféta egyik újságírója

Phoebe Lancheline holtestére a szomszédja talált rá a házában. A ház felett ott lebegett a sötét jegy, ezért kihívta az Aurorokat, de amire azok oda értek a férfi már bement a házba, ahol az újságíró véres holtestét találta. A nő két gyermeket és egy férjet hagyott hátra.

Mikor újra felnéztem Hermione azzal a szokásos vesébe látó tekintetével nézett rám. Pár pillanatig meg se bírtam szólalni. Honnan tudhatta volna meg az újság? Ki volt olyan hülye, hogy elárulta? És hogyan lehetett az az újságíró nő ilyen meggondolatlan, hogy ezt megírta az újságban? 

- Ha Voldemort tette, akkor az olyan, mintha ki kiabálta volna világnak, hogy a lány vagyok. – mondtam.

Hermione annyira meglepődött, hogy eltátott a száján. Nem tudtam eldönteni, hogy melyik miatt van meg döbbenve. Azért, mert kimondtam a nevét, vagy, mert nem kezdtem el tiltakozni, hogy mégpedig ő nem az apám. 

- Igen. – mondtam kihívóan. – Ő az apám, és igen, kimerem mondani a nevét.

- De hát hogy? – kérdezte, majd leroskadt az ágyra.

Ezek szerint nem az rémisztette meg, hogy ki mondtam Voldemort nevét, hanem hogy ő az apám. Elmagyaráztam neki, hogy hogyan történt az egész. Mereven, és szótlanul hallgatta végig.

- Más is észrevette az összefüggést a dolgok között? – kérdeztem reménykedve a nemleges válaszban.

- Harrynek és Ronnak elmondtam, és Mr Weasley meg a család többi tagjának, mert hallotta a minisztériumban. De nem igazán akarják elhinni. Más nem olvassa az újságot rajtam kívül, mert félnek, hogy valami olyat látnak, ami elrontja az esküvő hangulatát. – magyarázta Hermione.

Mély hallgatásba merültünk, majd Hermione szólalt meg először.

- Miért jöttél? – kérdezte már kedvesebben.

Meg könnyebbültem, mikor nem hallottam a hangjában se félelmet, se undort, se sajnálatot. A kúriában minden nap ezekkel az érzelmekkel kell szembesülnöm, és szinte felüdülés volt a mostani helyzet.

- Mert tavaly évelején Dumbledore megkért arra, hogy kémkedjek a rend számára. Akkor nem fogadtam el, mert úgy hittem, hogy Piton megteszi ezt helyettem is, de a mostani helyzetben, fel szeretném ajánlani a segítségemet.

- Én szívesen fogadom a segítségedet, mert ismerlek, de azok, akik nem, azt fogják hinni, hogy csak egy újabb Piton vagy. Ráadásul most, hogy kiderült ki az apád, senki nem hinne neked. Ha szeretnéd, leszek közvetítő. Nekem szállítod az infót, én meg elmondom a többieknek. Persze azt nem fogják megtudni, hogy kitől tudom. – biztosított.

- Rendben. – bólintottam rá mosolyogva.

- Itt maradsz az esküvőre? – kérdezte, miközben felállt, és megigazgatta piros ruháját.

- Nem. – ráztam meg a fejem. – Jobb, ha inkább elmegyek. Dumbledore temetésén is alig bírtam magam visszafogni, nehogy oda menjek valamelyikőtökhöz. 

- Ott voltál a temetésen? – a hangja gyászos és szomorú lett.

- Igen. – próbáltam mosolyogni, de a veszteség óriási súllyal telepedett rám, ezért csak egy fintorra futotta.

Mikor visszatértem a kúriában, sokkal boldogabb voltam, mint eddig. Hermione tudja, hogy ki vagyok, de nem ítél el! Az meg, hogy a többiek mit gondolnak, nem érdekel. Kiléptem a szobámból, mert hirtelen megéheztem. A konyhába érve megpillantottam Dracot. Mostanában gyakran futunk itt össze. A házból ide senki nem jön le, ezért itt egyedül lehetünk.

- Szia. – mosolyogtam rá, s megöleltem.

Meglepetten viszonozta. Azóta nem mosolyogtam, hogy megtudtam az igazságot. Mikor elengedett kíváncsi tekintettel végig mért, majd adott egy puszit a számra. 

- Szia. – mondta halkan. – Mi ez a nagy boldogság?

- Nem lehetek boldog? – kérdeztem vissza.

- De hogy nem! – mondtam egy hatalmas vigyorral az arcán. – Csak már régen láttalak ilyennek.

Nem mondhattam el neki, hogy hol jártam, mert azzal bajba sodorom. Ha nem tudja, akkor nem kell hazudnia, ha egyszer rájönnek, hogy mit tettem.

- Megbékéltem a helyzettel. Elhatároztam, hogy kihasználom annak az előnyeit, hogy Voldemort az apám, és segítek azoknak, akinek csak tudok.

Döbbentem nézett rám, nyílván nem számított arra, hogy kimerem mondani a nevét.

- Nem félek tőle, Draco! Kimerem mondani a nevét, mert érzem, hogy nem fog bántani. Akár mennyire nem szeret, akkor is a lánya vagyok, és én kapcsolom ahhoz a világhoz, amelyben egykor élt. Ahhoz az időhöz, amikor még ember volt. Én is, mint ő is Mardekár Malazár leszármazottai vagyunk. Nem fogja kiirtani a híres rokona családjának utolsó megmaradt tagjait.

•••••••••••••••••••••••••••••••••••••••

Haliii! :D

Túl éltünk egy hetet! ;) Ezek után a többi már gyerek játék lesz! ☻ remélem! :D Kinek milyen volt az első hét? Mi már kedden kaptunk házit angolból... -.-

Na, milyen lett a fejezet? ☻

Köszönöm, hogy elolvastad! ♥

Puszi, Karool.