Huszonharmadik fejezet

A tervem majdnem sikerült. A hangsúly a majd nemen volt. Először mindenki meglepődött a változásomon, de aztán kezdték megszokni, és egyre közelebb kerültem hozzájuk. Ekkor kezdtem el faggatózni. Itt rontottam el. Egyre tartózkodóbak lettek, így semmi esélyem se volt arra, hogy sikerre vigyem a tervem. Ezek után persze tovább kellett tartanom az álcát, szóval nem válthattam vissza az igazi Elisába. Így hát egyértelmű volt, hogy mennyire örültem, hogy végre visszamehetek a Roxfortba. Idén nem a szokásos módón jutottunk el az állomásra, hanem hopponálással. Képzelhetitek, hogy mennyire meglepődtek az emberek, mikor a kilenc és háromnegyedik vágánynál megjelent Bellatrix Lestrange velem, és Narcissa Malfoy Dracoval. Hirtelen akkora kör lett körülöttünk, hogy akár táncolhatunk volna. Gyorsan elbúcsúztam tőlük, és felsiettem a vonatra, meg se vártam Dracot. Beültem az első üres fülkébe, és azon imádkoztam, hogy minél hamarabb induljon el a vonat. Dracoval megbeszéltük, hogy egy ideig tartsuk a távolságot, mert így is már kezdtek gyanakodni a többiek.

Hirtelen kinyílt a kupé ajtaja, és belépett rajta a komor arcú, Weasley lány.

- Szia. – köszönt Ginny, majd leült velem szembe.

Meglepetten néztem rá, hiszen gyakorlatilag mindenki úgy tudja, hogy én egy gonosz lány vagyok. Az egy dolog, hogy ő nem, de ezzel csak ő van így.

- Hát te? – kérdeztem nem túl barátságosan.

- Vissza az agarakkal! – szólt rám. – Csak segíteni akarok.

- Hogyan?

- Ha itt ülök, akkor nem gondolnak olyan amilyennek amúgy is. Ehhez viszont el kell viselned, hogy nem csak én leszek itt.

Mintegy végszóra újra kinyílt az ajtó és Neville lépett be rajta.

- Sziasztok! – köszönt vidáman, mintha én ott se lennék.

- Szia, Neville! – köszönt vissza Ginny.

A fiú leült mellém, és rám nézett.

- Igaz az, amit az újságban írnak rólad?

- Neville! – szólt rá Ginny, de a fiú nem törődött vele, csak kitartóan nézett engem.

- Igen. – mondtam a szemébe nézve, kíváncsian várva a reakcióját.

- Király! – vigyorgott. – A nagyi szerint nem a szerint kell megítélni az embereket, hogy kik a szüleik. És erre te vagy az élő bizonyíték.

Először is nagyon meglepődtem, hogy így gondolja, másodszor pedig nagyon örültem neki.

- Köszönöm. – mondtam hálálkodva.

- Ne köszönd! – legyintett lazán. - Aki ismer téged, az tudja, hogy nem vagy rossz ember.

- Két évvel ezelőtt még te is annak gondoltál! – emlékeztettem. – Az első DS edzésen nekem rontottál.

- Akkor még hülye voltam. – nevetett saját magán. – Ja, és bocsi.

- Semmi. – nevettem rá vissza.

Harmadszorra is kinyílt az ajtó, és belépett a kupéba Luna.

- Sziasztok. – köszönt réveteg hangján, majd leült Ginny mellé.

Köszöntünk neki, és ő is rám nézett, ugyan úgy, mint Neville.

- Attól, hogy te vagy Tudjukki lánya, még barátok vagyunk? – kérdezte semleges arccal.

- Igen. – feleltem kissé bizonytalanul.

- Jaj, de jó! – lelkendezett, majd mintha semmi nem történt volna, elővette a Hírverő friss számát, és lapozgatni kezdte.

Mind a hárman csak bámultunk rá, de hamar túltettük magunkat a dolgon, hiszen már megszoktuk, hogy Luna furcsán viselkedik.

- Tudtok valamit Harryékről? – kérdezte Neville pont abban a percben, amikor megszólalt a vonat indulását jelző síp.

- Nem. – mondta Ginny. – Valószínűleg éppen bujkálnak. Ha megmondták volna, hogy mit fogunk csinálni segíthettünk volna nekik!

Volt némi rosszallás a hangjában, amit megértettem. Mióta találkoztam Hermionéval még párszor meglátogattam, és minden alkalommal megkérdeztem, hogy mire készülnek. Egyszer se válaszolt a kérdésre.

Negyedszerre is kinyílt a kupé ajtaja, és berontott rajta Rori, egy hatalmas bőröndöt cipelve maga után.

- Segítenél? – mondta Nevillenek, egy szúrós pillantás kíséretében.

A fiú belátta, hogy jobb most nem szórakozni barátnőmmel, szóval szó nélkül felrakta a csomagot a poggyásztartóra.

- Mi van, elköltözöl otthonról? – kérdeztem nevetve.

- Igen. – felelte dacosasan, majd leroskadt Luna mellé.

- Miért? – kérdeztem meglepetten, hiszen csak vicceltem.

- Mert egész életembe hazudtak nekem, és már nem bírom ki mellettük. A szüneteket a Roxfortban töltöm, és amint vége van, keresek egy kiadó lakást. Van annyi pénzem, hogy eléljek addig, amíg nem sikerül munkát találnom.

- Mit hazudtak? – kérdezte Ginny türelmetlenül.

Engem is jobban érdelet a hazugság, mint az, hogy mit akar csinálni suli után.

- Elisa megtalálta az apját, és meg elvesztettem. Ugyanis kiderült, hogy Dolohov nem az apám. Még csak nem is vagyok Dolohov, mert ugye a volt apámnak egy húga van. Kiderült, hogy a halott anyám összefeküdt a nagynéném férjével. És tádám, megszülettem én. – tett egy színpadias mozdulatot, majd kíváncsian nézett ránk, a reakciónkat lesve.

Nem bírtam megszólalni. Habár ismerős volt a helyzet, lesokkolt.

- Ez hogy derült ki? – kérdeztem, amikor végre észhez tértem.

- A nagynéném árulta el a tizenhetedik szülinapomon. Azt hitte, hogy majd jól fogom fogadni. – nevetett fel keserűen. 

Még egy ideig beszélgetünk, majd mindenki a gondolataiba merülve elfoglalta magát. Amikor megjelent a büfés néni mindenből kértem egyet, és az út további részét azzal töltöttem, hogy ezeket befaljam. Mély hallgatásunkat csak egyszer szakította meg Parkinson. Benyitott a kupéba, és lenéző tekintettel végig nézett a társaságon.

- Mit akarsz? – kérdeztem ellenségesen.

Felém fordította a fejét, és láthatóan meglepődött, hogy itt talál. A lenéző arckifejezését felváltotta a kedves, és azonnal rám mosolygott.

- Szia, Elisa. Épp téged kereslek. Szívesen várunk a fülkénkbe, ha úgy döntesz, hogy itt hagyod ezt a társaságot. – úgy nézett végig a többieken, mintha sárkány trágyába lépett volna. 

- Felejtsd el, hogy átmenjek hozzátok! – grimaszoltam. – És köszönöm, de nem kérek a seggnyalásból sem. Attól, hogy kiderült, hogy én vagyok Voldemort lánya, még nem leszünk kebelbarátok.

Mindenki meglepetten nézett rám. Hirtelen nem értettem, hogy miért, aztán rájöttem, hogy már annyira megszoktam, hogy kimondom apám nevét, hogy észre se veszem. Újra meg kell tanulnom, befogni a számat. Egyedül Draco előtt szoktam így hívni, ő meg már megszokta.

- Akarsz még valamit? – törtem meg a csendet.

Parkinson habozott, majd megfordult és kiment a kupéból. Az ajtót becsapta, jelezve mennyire meglázva érzi magát. Visszadőltem a helyemre, és épp a csoki békámért nyúltam, hogy megegyem, amikor észrevettem, hogy mind a négyen engem figyelnek.

- Dumbledore mondta, hogy nem szabad félni a névtől. – vontam meg a vállam magyarázat képen.

A volt igazgató említésére gyász telepedett a helyiségre, és mindenki visszafordult ahhoz, ami eddig csinált.

A Roxfort hangulata gyökeres változáson esett át. A feszült figyelmet és várakozást felváltotta a félelem. A nagyterembe érve a megszokott hangzavar helyett, mindenki suttogott. Senki nem akart bajba keveredni azzal, hogy hangosan megszólalt. Rorival leültünk a Mardekár asztalához, de nem szóltunk egy szót sem. Persze amint beléptem a terembe minden arc felé fordult, és összesúgtak a hátam mögött.

Pár perc múlva néma csend lett, amikor Piton felállt arra a pódiumra, ahol régebben Dumbledore szokott állni. Sokan félelemmel néztek rá, mert nem tudták mire számíthatnak, míg mások gyűlölettel méregették. A Mardekárosok ezzel ellentétben tisztelettel, és rajongással néztek egykori házvezetőjükre.

- Üdvözlök mindenkit a Roxfortban! – kezdte Piton. – Mint bizonyára mindannyian tudjátok idén nagy változáson esett át az iskola. Átvettem az igazgatói posztot, és két új tanárral bővült a tanári kar. – nem közölte velünk, hogy ki az a két tanár, és mit fog tanítani, de volt egy olyan érzésem, hogy jobb, hogy még nem tudjuk. – Az iskola házirendjét megszigorítottuk. A szigorításokat házaitok klubhelyiségében tekinthetitek meg.

Piton köszönés nélkül visszaült az igazgató székbe McGalagony mellé, aki összeszorított szájjal tapsolni kezdett, mire a többi tanár is követte. A Mardekárosok asztalánál mennydörgés szerű hanggal utánoztak tanáraikat a diákok. A többi asztalnál senki nem emelte fel a kezét. Rori úgy nézett végig a Mardekárosokon, mintha azok kinyírták volna a macskáját, és ő sem tapsolt. Úgy, ahogy én sem. Kezdetét vette a beosztási ceremónia. A Teszlek Süveg idén nem énekelt semmilyen verset, nem mondott beszédet, csak egymás után beosztotta a diákokat a házakba. Még a lakoma se volt olyan finom, mint régebben. Lopva körülnéztem és láttam, hogy sokan csak turkálják az ételt, de azért néha bekapnak egy-egy falatot.

Ekkor döntöttem el, hogy ideje a kezembe vennem a dolgokat. Mindenki tudja, hogy ki az apám, ezért félnek tőle. Még a halálfalók is, és ez kapóra jön. Azok, akik számítanak, tudják, hogy milyen vagyok valójában. Abban a pillanatban elhatároztam, hogy meg fogom keseríteni azoknak az új tanároknak, és Pitonnak az életét. Kerül, amibe kerül.

•••••••••••••••••••••••••••••••••••••••

Sziasztok! :)

Íme a huszonharmadik fejezet! :)

Milyen lett?

Úgy döntöttem, hogy a fejezetek vasárnaponként rakom fel, mert nem akarok azon görcsölni, hogy vajon kész lesz-e szombatra, szóval akkor várjátok. :D

Köszi, hogy elolvastad! :) ♥

Puszi, Karool.