Huszonhetedik fejezet

Nem sokkal Karácsony után meglátogattam Hermionét. Láthatatlan maradtam, mert éppen egy nagy veszekedés közepébe csöppentem. Harry és Ron csurom víz volt. Az utóbbinál pedig volt egy kard is. Hermione úgy sikítozott, mintha megőrült volna, a két fiú meg lapított. 

-  Ne mondd meg nekem, mit tegyek, Harry Potter! - sikoltotta. - Ne merd! Add vissza, most!

- TE meg! - Fenyegetőzően Ronra mutatott. 

- Utánad rohantam! Hívtalak! Könyörögtem, hogy gyere vissza!

- Tudom, - mondta Ron, - Hermione, sajnálom. Komolyan...

- O, szóval sajnálod! Visszajössz hetekkel... hetekkel... később, es azt hiszed, hogy minden rendben lesz, ha annyit mondasz, sajnálod?

- Hát, mi mást tudnék mondani? - kiáltotta Ron.

- Hát, nem is tudom! - kiáltotta szarkasztikusan Hermione. - Erőltesd meg az agyad, Ron, csak néhány másodpercedbe kerülne...

- Hermione - szolt közbe Harry, - épp most mentette.. .

- Nem érdekel! - visította. - Nem érdekel, hogy mit csinált! Hetek óta, amennyire törődött velünk, akar meg is halhattunk volna...

- Tudtam, hogy nem vagytok halottak! - kiáltotta Ron. - Harry tele van a Prófétával, a rádióval, mindenhol csak őt keresik, egy csomó pletyka meg őrült történet kering mindenhol, tudtam, hogy egyből meg fogom tudni, ha meghaltok, fogalmad sincs, milyen érzés volt...

- Hogy milyen érzés volt neked? – visította Hermione.

- Vissza akartam jönni, amint dehoppanaltam, de egyenesen egy csapat Begyűjtőbe botlottam, Hermione, és nem tudtam sehova se menni!

Ez volt az a pillanat, amikor úgy döntöttem, hogy láthatóvá válok. Talán a hirtelen felbukkanásom megakadályozza azt, hogy Hermione megfojtsa Ront. 

- Hali kedves mindenki! – intettem, magamra terelve a tekintetüket.

Hermione olyan szemekkel nézett rám, hogy most az egyszer örültem annak, hogy nem érhet hozzám.

- Most menj innen! – mondta a lány, majd visszafordult a fiúk felé, de ők Hermione legnagyobb felháborodására, rám figyeltek.

- Nem! – mondtam határozottan, mire visszafordult felém.

- Elisa! – mondta figyelmeztetően.

- Hermione! – mondtam én, ugyanazzal a hangsúllyal. – Nem fogok innen elmenni, mert nem akarom, hogy veszekedjetek. Hosszú idő óta most vagyok itt először, de csak azért, mert a Roxfortban arra törekedtem, hogy azok a hülye halálfalók ne maradjanak meg. Mindvégig az a remény éltetett, hogy ti idekint vagytok, és teszitek azt, amit tennetek kell, erre arra jövök vissza, hogy egymás torkának ugrotok. Igazán szégyellhetitek magatokat. Mindenki azzal van elfoglalva, hogy megdöntse az apám rémuralmát, erre ti ahelyett, hogy végeznétek, amit rátok bíztak, ölitek egymást.

- De én nem is csináltam semmit! – mondta indulatosan Harry.

- Nem. Ez igaz, de neked kéne őket rendben tartani. Nagyon jól tudod, hogy milyenek. Nem tudom, hogy most mi történt, és nem is érdekel. Bármi volt is az, szerintem, aki elkövette, az megbánta, nem kell tovább vitatkozni ezen!

Mikor befejeztem akkora csend lett, mint még soha. Hermione durcásan leült egy székre, de azért se nézett Ron felé, amiből kikövetkeztettem, hogy a fiú csinált valamit.

- Én most azt hiszem, megyek, mert bár nem sokan vannak jelenleg a kastélyban, azért engem figyelnek. Mondjuk úgy nem én voltam ebben az évben a minta diák. Pá! – intettem, majd eltűntem.

A téli szünet után minden visszaállt a rendes kerékvágásba. A DS tovább működött, én tovább szívattam a halálfalókat, és minden szép és jó volt. Kivéve Nevillenek, akire rászálltak. A második félévben kitalálták, hogy aki valami rosszat tett, vagy mondott, meg kellett kínozni az egyik barátjának. Ez alapjába véve is felháborító, de még úgy, hogy a kis elsősöket is ezzel büntették, az már pofátlanság. Neville ezt nem bírta elnézni. Én se, de engem nem bántottak. Egyszer megpróbálták, de közöltem a Carrowk testvérekkel, hogy nem fogom hagyni magam. Persze kinevettek, és azt mondták, hogy úgy se merem megtámadni őket. Ebből az lett, hogy egy hétig nem volt Mugliismeret és SVK tanárunk, mert nem tudtak felkelni. Engem meg eltiltottak minden jótól. Ha, de megbüntettek. Mintha lenne valami jó mostanában a Roxfortban. Ami nekem szórakozás, nekik kínzás, szóval lehet próbálkozni. Neville is ugyanúgy tett, mint én, csak vele, sokkal többet mertek tenni. Engem még úgy, ahogy elviseltek, de a fiút már nem voltak hajlandóak, azonban hiába. Neville ellenállt, akárhányszor kínozták meg, akárhányszor ítélték büntető munkára. Nem fogott rajta. Olyan lett, mint egy szikla, aminek se szél, se eső nem árthat. Aztán kitalálták, hogy a nagyanyával fogják megfenyegetni. El is mentek a nagyiért, de ő ellen állt és elszökött előlük. Egy hét múlva küldött egy rövid üzenetet Nevillenek.

„A szüleid büszkék lennének rád! És én is az vagyok!

Nagyi”

Mikor Neville megmutatta elnevettem magam. Egyszerűen fura elképzelni egy hetvenéves nénit, aki két fiatal halálfalóval küzd, és nyer. Ezzel szemben büszke voltam rá, bár nem ismertem.

Aztán jött a Húsvét. Kaptam egy üzenetet Narcissa nénitől, hogy kötelező haza mennem. Gondoltam magamban, hogy biztos most jön a leszólás, amiért nem bírok magammal. Régebben szégyelltem volna magam, de most nem érdekelt, hogy mit gondol rólam a nagynéném. Egyszerűen nem érdekelt egy olyan nő véleménye, aki behódol a férjének és az apámnak. 

Dracoval egy kupéban ültünk a vonaton, mert nem voltak sokan. Akiket név szerint ismertem, azok Ginny és Luna voltak, egy mellettünk lévő helyiségben. Ők tudtak rólam, és Dracoról, a többiek meg csak pár elsős volt, akik beültek az egyik fülkébe és ki se mozdultak eddig, amíg meg nem érkeztünk.

- Tudod, nem értem, hogy miért kell hazamennünk. Igazán tanulhatnánk is a suliban, ahelyett, hogy itt vonatozgatunk. – mondtam bosszúsan Draconak.

- Ja, mert te valószínűleg tanulnál. – nevetett, mire én is elmosolyodtam.

- Hé! – löktem meg. – Ne szóld le a tanulási képességemet!

- Nem szólom le! – mondta, majd közelebb húzott magához, ezért ráhajtottam a fejem a vállára. – De biztos vagy benne, hogy nem a tanulással foglalkoztál volna. Sokkal, inkább azzal, hogy hogyan tedd még jobban tönkre a Carrowk testvérek életét.

- Ne feledd ki Pitont se! – mondtam. – Őt a legnehezebb megtörni. Mindig mikor azt hiszem, hogy végre sikerült, maga köré húz egy falat, ami sokkal erősebb, mint az előző, de nem adom fel! Igaz, hogy ez az utolsó évem, de nem úgy fogok elmenni a Roxfortból, hogy kudarcot vallottam. Ebben száz százalékig biztos vagyok.

- Sok sikert! – mondta, majd adott egy puszit a fejem tetejére.

Mikor megérkeztünk a kúriához nem várt minket senki, amin nem lepődtem meg. Bizonyára mindenki el van foglalva a maga gonosz kis tervével, és senkinek sincs arra ideje, hogy velünk foglalkozzon. Mikor benyitottunk a kúriában egy házi manó szaladt oda hozzánk.

- Gitter nagyon örül, hogy a kisasszony végre hazalátogatott hozzánk. – hajolt meg előttem, majd Dracohoz fordult. – Draco úrfinak is nagyon örülünk, a ház asszony folyton önt emlegeti, uram.

- Üdv Gitter. – köszöntem a manónak, mire ő kitágult szemekkel nézett rám, de nem szólt semmit. – Nem tudod véletlenül, hogy miért kellett hazajönnöm?

- Gitter nem tudja kisasszony. Gitternek nem mondták meg.

- Majd én megmondom! – lépett be az előtérbe Narcissa néni.

Az arca a szokásosnál is komorabb volt, főleg, amikor végig nézett rajtam. Egyszerű mugli ruha volt rajtam, ami bizonyára nem tetszett neki. De hiszen ezért vettem fel!

- Menj fel a szobádba, és azonnal öltözz át! – sziszegte. – Meg akarsz halni? Ha valaki így meglát, akkor véged! Gondolkozz már egy kicsit te lány!

- Gondolkoztam! – mosolyogtam rá. – Épp ezért vettem fel ezeket.

Veszélyes szavak voltak ezek, egy veszélyes világban, de bármit megtettem volna, csak hogy lássam anyám arcát, amint meglát így, azonban nem kockáztathattam. Elindultam a szobám felé, miközben Narcissa néni körül forogtak a gondolataim. Mint hallottam volna a hangjában az aggodalmat, ami egy kicsit meg lepett. Nem erre számítottam, azonban mindezt gyorsan kivertem a fejemből. Most nem foglalkozhatok ezzel. Vannak fontosabb dolgaim is, mint ezen törni a fejem. Narcissa nénivel ráérek később is foglalkozni. Senkivel nem találkoztam a szobám felé menet, aminek örültem is, meg nem is. Átöltöztem egy méregzöld talárba, de nem mentem vissza az előtérbe. Lehet, hogy azt várják tőlem, hogy azonnal induljak a keresésükre, és tudjam meg, hogy mit akarnak, de nem tettem. Hazahívtak, vagyis muszáj itt lennem, de azt senki nem mondta, hogy a közelükben kell lennem. Attól nem féltem, hogy apámmal találkozok. Valahogy éreztem a ház hangulatán, hogy nincs itt.

•••••••••••••••••••••••••••••••••••••••

Sziasztook! ♥

Hoztam részt! :D

Na, ki örül? :)

Köszi, hogy elolvastad! :)

Karool