Harminckettedik fejezet

Pár pillanat alatt áttörték a pajzsot. Bizonyára az apámnak volt köszönhető az egész. Megrohamozták a kaput, de nem tudtak rajta áttörni. Amint megláttak minket, küldték felénk az átkokat, azok azonban nem jutottak át a kapun. Valamennyire megnyugodtam, hogy nem látok köztük ismerős arcot. Félre ne értsetek! Bárkit bántok, vagy akár meg is ölök, aki veszélyeztetni meri a győzelmünket, de azért egy olyan embert könnyebb bántani, akit nem ismerek.

- Engedjetek! - hallottam egy őrült kiabálást, és egy pillanat alatt tudtam, hogy ki az.

Betaszigáltam Draco-t egy fa mögé, hogy ne lássa meg.

- Maradj itt egy kicsit, kérlek! - mondtam könyörgő hangon.

Bólintott. Bizonyára látta az arcomon a rémületet. Visszamentem a kapu elé, hogy jól lássam, amint az anyám átfurakodik a többi halálfaló között, és megtorpan, amint meg lát engem.

- Szia, anya! - mondtam kihívó hangon, miközben keresztbe tettem a kezem a mellkasom előtt.

Először nem tudott megszólalni. Úgy tátogott, mint egy hal. Mindenki minket nézett, senki nem mozdult.

- Elisabeth? - kérdezte csodálkozó hangon, mintha nem hinne a szemének.

- Nem értem miért csodálkozol, Bellatrix! - a nevét úgy ejtettem ki, mintha marná a torkomat.

- Ne merészelj így hívni! Az anyád vagyok! - rikácsolta, mint egy őrült.

- Sajnálom, hogy nekem kell tudatnom veled, de az én anyám már régen meghalt!

- Nem! - üvöltötte torkaszakadtából.

- Mi az, hogy nem? - vontam fel a szemöldököm.

- A szülő anyád nem halt meg, Elisabeth. - gonosz vigyor terült szét az arcán. - Az anyád legyőzött, amikor megtámadtam, de csak arra volt ereje, hogy elmeneküljön, és nem vitt magával téged. Ott hagyott velem.

Felkacagott, én meg idegesen toporogtam. Nem akartam elhinni az egészet, de valahol mélyen belül éreztem, hogy igazat mond. Elöntötte az agyamat a harag, fullasztó, piros köde.

- Stupor! - kiáltottam és az anyámra irányítottam a pálcámat.

Tudtam, hogy hiába való lesz, de.... az átok átjutott a kapun, viszont az, akinek szántam egy pillanat alatt elugrott előle. Meglepetten néztem a kaput, de nem volt sok időm gondolkozni, mert a társaim azonnal elkezdtek átkokat szórni a halálfalókra. Én is csatlakoztam hozzájuk. Egymásután lőttünk ki minden halálfalót, már csak Bellatrix maradt. Kitartóan védte ki az átkokat. Az arcán elszántságot, és őrületet láttam. Támadni igaz nem tudott, de ahhoz elég jó volt, hogy megvédje magát ennyi emberrel szemben is. Mivel az volt a feladatunk, hogy védjük a kaput, nem mehettünk el innen, bár legszívesebben visszamentem volna a kastélyhoz. Ekkor valami szokatlan dolog történt. A kapu kinyílt. Bizonyára meggyengítette a sok átküldött varázsige. Mindenki megállt, aztán Bellatrix felemelte a pálcáját, és elküldött egy átkot. Nem vártam meg, hogy célba érjen, megfordultam, megragadtam Draco kezét, aki még mindig a fa mögött volt, és elkezdtem futni a kastély felé. Útközben hallottam pár sikolyt, de nem álltam meg. Be kellett jutnom a Nagyterembe! Kilőttem minden halálfaló felé egy-egy átkot, akit csak láttam. Párat sikerült leszednem, de a legtöbb félre ugrott, vagy kivédte.

– Vitézül küzdöttetek – jött ismételten az ismerős hang, mire mindenki megállt, páran még levegőt venni is elfelejtettek. –, és Voldemort nagyúr szemében a bátorság nagy erény. Ám súlyos veszteségeket szenvedtetek. Ha továbbra is ellenálltok, meghaltok valamennyien. Nem kívánom, hogy így legyen. Kár minden csepp kiontott varázslóvérért. Voldemort nagyúr kegyelmes. Kiadom a parancsot harcosaimnak az azonnali visszavonulásra. Egy órát kaptok. Adjátok meg a végtisztességet halottaitoknak, lássátok el sebesültjeiteket. És most hozzád szólok, Harry Potter. Ahelyett, hogy szembenéztél volna velem, hagytad, hogy barátaid az életüket adják érted. Mostantól egy óra hosszán át várok rád a Tiltott Rengetegben. Ha ez idő alatt nem jelensz meg ott, nem adod fel magad, az ostrom folytatódik. Akkor már én magam is ott leszek, Harry Potter – felkutatlak, és megbüntetek minden férfit, nőt és gyermeket, aki megpróbál elrejteni előlem. Egy órát kapsz.

Mikor Voldemort hangja elhalt, egy pillanatig csend volt, majd a halálfalók mindent hátrahagyva elindultak a kapu felé. Mikor eltűntek szem elől, hirtelen mindenki megmozdult. Voltak olyanok, akik a kimerültségtől, vagy a bánattól, esetleg mindkettőtől, lerogytak a földre, és zokogni kezdtek. Mások oda mentek hozzájuk, nyugtató szavakat suttogtak nekik, miközben rajtuk is látszódott, hogy nem teljesen önmaguk. Megint mások viszont nyugodnak, és kiegyensúlyozottnak mutatva magukat irányították a többieket. Csak én és Draco voltunk azok, akik még mindig egy helyben álltak.

- Segítenünk kéne. – mondta Draco.

Erre a mondatra felkaptam a fejem, és belenéztem a szemeibe.

- Igazad van, de előtte el kell intéznünk, hogy valaki ne tegyen semmi hülyeséget.

- Ki? – nézett rám értetlenül.

- Harry. Hallotad, hogy mit mondott Voldemort! Felhasználta azt ellene, amitől a legjobban fél. Mégpedig azt, hogy a barátai feláldozzák magukat érte. Meg kell akadályoznunk, hogy ő áldozza fel magát értünk.

- Tudod te azt, hogy kiről beszélsz? Potterről! Neki az a lételeme, hogy feláldozza magát. 

- Lehet de azért még meglehet próbálni lebeszélni róla. – néztem rá egy kissé mérgesen. – Akkor jössz, vagy nem?

- Persze, hogy megyek!

Rámosolyogtam, és elindultunk az ajtó felé, hogy kijussunk a kastélyból, azonban valami megállított. Draco nekem ütközött olyan hirtelen álltam meg, de nem foglalkoztam vele. Az első, amire felfigyeltem egy nő keserves sírása volt, a másik pedig, hogy ez a nő Molly Weasley volt. Ginny, és a Mr. Weasley, is ott álltak mellette. Mindegyikük arca eltorzult az arca, és olyan pirosak voltak, mint a paradicsom. Önkéntelenül is megindultam feléjük. Draco a nevet mondta, de ez már csak külső zaj volt, olyan, amit nem hallottam meg. Mikor oda értem, leguggoltam Mrs Weasley mellé. Legszívesebben megkérdeztem volna, hogy miért sír, de akkor ott úgy éreztem, hogy ez nem lett volna helyénvaló. Csak ott guggoltam mellette, és néztem, ahogy sír. Egyszer csak Ginny is leült mellém a földre. Mikor felé néztem, meg láttam, hogy rám néz. A tekintetében hálát, és egy kis vádat is felvéltem fedezni. Mivel ez a két érzelem nem igazán fért el egymás mellett, nem értettem, hogy miért néz így rám, aztán egyszer csak leesett. Voldemort lányaként mindig is én leszek az a személy, akinek felelnie kell apja tettéért, és így lesz majd az én gyerekeimmel is. Mindig minket fognak felelősségre vonni azért, amit az apám valaha elkövetett, akármit is fogok csinálni. 

- Sajnálom. – suttogtam, és elöntötte a szememet a könny.

A földet kezdtem stírölni, mert szégyelltem magam azért, amit az apám tett. Nem vagyok mártír, és távol álljon tőlem ez az egész magam-hibáztatom-azért-amit-az-apám-tett. Csupán csak azért szégyellem magam, mert ő az apám. 

Egyszer csak Ginny átölelt. Meglepetésként ért a dolog, ezért teljesen leblokkoltam. A lány vállát rázta a sírás, és amikor magamhoz tértem, azonnal vissza öleltem. Mikor már kicsit kezdett lehiggadni, megszólalt.

- Tudom, hogy nem a te hibád, hülye vagyok. – keserűen felnevetett, de még mindig nem engedett el.

Időközben Mrs. Weasley abba hagyta a sírást, és mereven bámult minket. Mad hirtelen ő is átölelt. Azonban ennyi szeretetet, és törődést, már nem tudtam elviselni, így én is sírva fakadtam. Sírtam azokért, akik ma meghaltak, sírtam azokért, akiknek azért kellett meghalniuk, mert az apám egy szívtelen ember, sírtam Harry szüleiért, és egyben – ha bár nem ismertem őket, - büszkék is voltam rájuk, hogy kiálltak az igazuk mellett. Sírtam Dumbledore miatt, amiért meg kellet halnia, sírtam Piton miatt, amiért ilyen sokat szenvedett az évek során, és végül egyszerűen csak sírtam mindenki miatt. Könnyes szemeimen át láttam, hogy Draco is közelebb lép hozzánk, és belőle is csak úgy áradt a szomorúság. Elgondolkoztam azon, miközben a szemeibe néztem, hogy mi mindenre képes a szerelem, és gonoszság. A szerelem hozta ki őt abból az önimádó állapotból, amibe a szülei hajszolták. Ehhez azonban nagyban hozzá segített a gonoszság is, amit iránta tanúsított az apám. Lehet, hogy ha nem lenne Voldemort, akkor Draco nem lenne itt, nem érezné azt, hogy szomorú, mert mások meghaltak, vagy csak egyszerűen miattam.

Hirtelen rengeteg ember jelent meg. Kettesével cipelték a hordágyakat, amiken a sebesültek, és a halottak voltak. A Weasley család három tagja azonnal felpattant, és George elé sietett, aki az egyik hordágyat cipelte egy számomra ismeretlen hetedikessel. A fiú szeme fel volt duzzadva, és látszott rajta, hogy alig áll a lábán. Mikor elfordultak, be a nagyterembe, megláttam, hogy Fred fekszik azon az ágyon, és megint sírhatnékom támadt, azonban vissza fogtam magam. Most már megértettem Mrs. Weasley keserves sírásának az okát.

 •••••••••••••••••••••••••••••••••••••••

Elkészültem ezzel is! :D

Tudom, hogy hiába írom le, hogy mennyire sajnálom, hogy nem hoztam sokáig új részt, de így van. ☻ 

Remélem tetszik, mert őszintén, én csak írtam, írtam és írtam :D

Várom a véleményeket! ♥

Puszi, Karool.

Harmincegyedik fejezet

Pansy meglepetten nézett rám. Bizonyára sose gondolta, hogy egyszer meg fogom ütni, pedig már jócskán itt volt az ideje.

- Te áruló! - sziszegte.

Egy pillanatra mindenki megállt, és csak nézett minket.

- Üdv a való világban, drágám! - tártam szét a karom, mint ha csak azt a bizonyos való világot mutatnám. - Ha azt hiszed, hogy apám oldalára állok, akkor nagyon tévedsz! - a többi mardekároshoz fordultam. - Ti pedig jó lenne, ha végre eldöntenétek, hogy ki mellett álltok. Választhatok engem és Harry-t, vagy futhattok a szüleitekhez és Voldemorthoz, és retteghettek tovább azért, hogy mikor veszíti el érdeklődését irántatok, mert akkor haszontalanok lesztek neki. Elmondjam mit csinál a haszontalan emberekkel? Megöli őket.

Voldemort nevének említésére többen felsikkantottak, de a többség, csak meglepetten nézett. Megkerestem a szemmel Draco-t, és kérdőn néztem rá. Itt az ideje, hogy eldöntse, hogy ki mellett áll. A fiú egy pillanatig habozott, majd átverekedte magát a döbbent mardekárosokon, és oda jött mellém. Megfogta a kezem, mire én bátorítólag megszorítottam. Úgy látszik Draco nyilvános átállása meggyőzte őket arról, hogy mellettünk jobb harcolni, mint Voldemort oldalán, ezért még egy tucat ember csatlakozott hozzánk. A többiek ellenségesen méregettek.

– Köszönjük, Miss Parkinson – mondta McGalagony, mikor úgy látja, hogy alkalma nyílt szóhoz jutni. – Maga hagyhatja el elsőként a termet, Frics úr oldalán. Mutassa az utat a háza többi tagjának.

Pansy azonnal elindult a botladozó gondok után, mire a többiek is követték. McGalagony kiadta az utasítást, hogy minden kiskorúnak kötelező elhagyni a kastélyba. Ez kisebb nyugtalankodásba fordult, de McGalagony elordította magát, mire mindenki jobbnak látta, ha engedelmeskedik neki. Harry időközben oda ment Weasley-ékhez, hogy kérdezzen tőlük valamit, így kettesben maradtunk Draco-val.

- Jól vagy? - kérdezte aggódva.

- Remekül. - mosolyogtam, és valóban így is éreztem magam. - Már három éve erre várok!

Nem volt bennem félelem, csak várakozás, és küzdési vágy. Úgy éreztem, hogy semmi nem állhat az utamba.

- És te? - kérdeztem vissza.

- Hát, egy kicsit félek, hogy mi lesz a szüleimmel. - ismerte be.

Ez már nekem is megfordult a fejemben. Mi lesz akkor, ha Voldemort megtudja, hogy átálltunk Harry oldalára? Van egy olyan érzésem, hogy nem akarom tudni, így hát reménykedtem abban, hogy egyhamar nem tudja meg. Elvégre ki mondaná el neki? Pitont nem láttam sehol, és mintha McGalagony valami olyasmit mondott volna, hogy elmenekült, még azelőtt, hogy a Nagyterembe jöttünk volna, tehát ő nem tudhatja, hogy átálltunk. Parkinson-nak, meg annyi esze azért van, hogy nehogy kiejtse a nevemet apám közelében, meg nem igazán hiszem, hogy a nagy Voldemort Nagyúr foglalkozni fog egy tizenhét éves gyerekkel, amikor arra készül, hogy leigázza a Roxfortot. A valóságba az rántott vissza, hogy egy fekete bőrű varázsló, aki ha jól tudom, Kingsley-nek hívnak, felállt a tanári pódiumra.

– Éjfélig csak félóránk van, gyorsan kell hát cselekednünk. A Roxfort tanárai és a Főnix Rendje közösen kidolgozták a védelmi tervet, Flitwick, Bimba és McGalagony professzorok felvisznek egy-egy csapatot a három legmagasabb toronyba: a Hollóhátéba, a Griffendélébe és a csillagvizsgálóba. Ezekről a helyekről jól áttekinthető a terep, és kiválóan alkalmasak nagyobb szabású bűbájok kiszórására. Egyidejűleg Remus, Arthur meg én további csapatokkal pozícióba állunk kint a birtokon. Szükség lesz valakire, aki megszervezi az iskolába vezető titkos alagutak védelmét…

A Weasley ikrek azonnal jelentkeztek a feladatra.

– Jól van. Az osztagparancsnokok jöjjenek fel ide, beosztjuk az embereket! - Mondta Kingsely, mire mindenki oda tolongott köré.

Én a karánál fogva húztam magammal Dracot, azzal a szándékkal, hogy a birtok egyéb pontjaira szeretnék kerülni. Mikor mi kerültünk sorra Kingsley végig nézett rajtunk, majd a szeme megállapodott összekulcsolt kezünkön. Mikor vissza kapta a fejét az arcomra, kérdő tekintettel néztem rá. Láttam az arcán a rágódást.

- Nézze, ha most az jár a fejében, hogy minket is ki akar küldeni a kastélyból, azt lesheti, hogy engedelmeskedni fogunk! - mondtam egy kicsit hangosabban a kelleténél. Felidegesített, hogy még mindig úgy gondolják, hogy Voldemort oldalán állok.

Kingsley egy darabig gyötrődő arcot vágott, majd kinyögte, hogy hova oszt minket.

- Jól van, de velem lesztek! - mondta parancsoló hangon, mire nekem vissza kellett fognom magam, nehogy szalutáljak.

- Nem fogja megbánni, uram. - mondtam vigyorogva, mire neki is megrándult a szája, de gyorsan elfordult.

Draco-val beálltunk Kingsley csoportjába, ahol nem sok ismerőssel találkoztam. Rori-t, és Zambini-t a Lupin-hoz osztották be. Hirtelen egy kar megragadott és maga elé fordított. Legnagyobb meglepetésemre Mrs Weasley volt az. Azt hittem, hogy ő a férjével lesz, de ezek szerint nem. Nem tudtam, hogy mit akar Mrs Weasley, és ettől egy kicsit kellemetlenül éreztem magam.

- Tudod, sose gondoltam rólad, hogy rossz vagy, de mivel az alma nem esik messze a fájától, tartottam tőled. - mondja, majd egy kis várakozás után újra megszólal. - Rájöttem, hogy igazam volt. Te is olyan vagy, mint ő, csak te máshogy vagy olyan. Amíg benne gonoszság van, addig benned jóság.

Nem tudtam, hogy mit mondjak. Jól esett amit mondott, mert eddig ezt senki se mondta. Könny öntötte el a szemem, de megpróbáltam visszatartani, kevés sikerrel, ugyanis egy könnycsepp elszabadult. Gyorsan letöröltem, de közben mosolyogtam.

- Köszönöm, Mrs Weasley.

Ekkor az asszony Draco felé fordult, aki meglepett, és kissé félénk tekintettel nézett rá. Eszembe jutottak, azok a pillanatok, amikor Ron-t, vagy bármelyik Weasley-t szidta, mindig előkerült az anyjuk. Reménykedtem benne, hogy ezekről Mrs. Weasley nem tud. Azt azonban biztos tudja, hogy a gyerekei nem szeretik Draco-t.

- Te pedig vigyázz rá! - mosolygott rá barátságosan, de szigorúan miközben felém bökött.

Draco arcán látszott, hogy megkönnyebbült. Átölelte a vállamat, és állta az asszony tekintetét, ami nagy szónak számít. Elég sokszor voltam szellemként az Odúban ahhoz, hogy tudja, hogy ez sok embernek nem sikerült.

- Vigyázok rá! - mondta.

Ezt a pillanatot választotta Kingsley, hogy oda lépjen hozzánk. Kíváncsi tekintettel méregetett minket, de mikor senki nem akarta neki elmondani, hogy mi történt, inkább belekezdett a mondandójába.

- Mi a kastély előtti területre megyünk, hogy megpróbáljuk megakadályozni, hogy bejussanak a kapun, már ha sikerül áttörniük a pajzsot, és azt a rengeteg bűbájt, amit a tanárok húztak a Roxfort köré.

Hirtelen megszállt az elszántság érzése. Úgy éreztem, hogy egy hegyet is el tudnák mozdítani, annyira le akartam győzni az apámat. Ez az elszántság fűtött belül.

- Indulás! - adta ki a parancsot Kingsley.

Én voltam az első, aki elindult a bejárati ajtó felé.

Még tíz perc volt éjfélig, amikor kiértünk a vaskapuhoz.

- És most várunk! - mondta Kingsley, kezében a pálcájával.

Draco leült egy fa tövébe, mire odamentem hozzá. Le akartam ülni mellé, de az ölébe húzott. Belefúrtam az arcomat a mellkasába.

- Van pálcád egyáltalán? - kérdezte riadtan, mikor eszembe jutott, hogy Harry elvette tőle még a kúriában.

Előhúzott a zsebéből egy pálcát, ami ismerősnek tűnt, de elsőre nem tudtam volna megmondani, hogy kié.

- Anya adta, hogy meg tudjam védeni magam. - mondta, majd szomorúság ült ki az arcára, amikor eszébe jutottak a szülei.

- Van egy olyan érzésem, hogy nem lesz semmi bajuk. - próbáltam megnyugtatni. - Ha valaki nem mondja el Voldemort-nak, hogy átálltunk, akkor nem tudja meg, csak akkor, amikor már késő lesz, és már nem tudja kihasználni.

- Olyan pozitív vagy ma. - mondta, majd magához szorított.

- Ki kell használni ezt a napot, mert lehet, hogy ez lesz az utolsó. - mondtam mosolyogva, de mosolyomban nem volt semmi boldogság. - Lehet, hogy ma este meghalunk, de nem fogom ilyen könnyen feladni. Harcolni fogok, amíg dobod a szívem, tüdőm utolsó lélegzetével is küzdeni fogok ellene. Olyan mérhetetlen harag van bennem iránta, hogy ha akarnám se tudnám vissza tartani.

Elgondolkozva nézett rám, majd megkérdezte azt, amin már én is gondolkoztam.

- Ha találkozol anyáddal, mit fogsz csinálni?

- Ő nem az anyám. - a válaszom azonnal jött, várakozás nélkül. - Megölni biztos nem ölném meg, arra nem lennék képes, de arra, hogy bántsam igen. Nem fogom visszafogni magam csak azért, mert ő azt mondja magáról, hogy ő az anyám. Az igazi anyám meghalt, miután megszülettem. Miatta.

Ezt eddig senkinek se mondtam el. Draco együttérzésen nézett rám, és mivel én ezt nem tudtam elviselni, megcsókoltam. Azonnal vissza csókolt. Lehet, hogy ez lesz az utolsó csókunk, de mindent megteszek érte, hogy ne így legyen. Egy pillanatig újra boldog voltam. Csak egy lány, aki szerelmes egy fiúba, és a fiú is viszont szereti. Nem én voltam Voldemort lánya. Ebből az idilli pillanatból egy tompa puffanás szakított ki. Az első után jött még egy.

Éjfél van.

A csata elkezdődött.

 •••••••••••••••••••••••••••••••••••••••

Nos halika! :)

Nagyon sajnálom, hogy ennyit késtem, de ihlet zavarban szenvedtem. Aki szokott írni, megérti. :)

Milyen volt? ☺

Puszi, Karool.

Harmincadik fejezet

Pár napra rá, Draco is megérkezett. Kicsattanó örömmel fogadtam, és nem törődve a körülöttünk állókkal, megöleltem. Ő azonban nem volt olyan boldog. Folyton arról panaszkodott, hogy Harry elvette a pálcáját. Próbáltam nyugtatni, hogy majd úgyis kap újat, de nem hallgatott rám, ezért hát nem volt más választásom, mint hogy békén hagyjam.

Két hét múlva újra vissza állt minden a rendes kerékvágásba. A halálfalók újra átvették a hatalmat, viszont én meghúztam magam. Nem volt tanácsos azok után is folytatnom az akciómat, miután mindenki megtudta, hogy a trió megszökött a Malfoy házból, és hogy ezek után apám mérges lett rájuk. A halálfalók rajtam köszörülték a nyelvüket, de nem foglalkoztam velük, mert úgy gondoltam, hogy nem éri meg. Egyik nap felröppent a hír, hogy Harry, Hermione és Ron betörtek a Gringots-ba, és elvittek valamit. Azzal senki nem foglalkozott, hogy vajon mit vihettek el, mert mindenkit az foglalkoztatott, hogy egy sárkány hátán menekültek el. Hittem is, meg nem is, ugyanis annyi kitalált mesét hallottam már itt a Roxfortban, hogy nem tudtam, hogy mit higgyek el, és mit nem.

Aztán végre május másodikán megtörtént az, amire mindenki várt, és készült...

Éppen egy DS edzést tartottunk a Szükség Szobájában, amikor az egyik festmény, amely egy velünk egyidős lány ábrázolt, megszólalt.

- Vendégek érkeztek! - mondta, majd eltűnt.

Én nem értettem semmit, de Neville azonnal odaszaladt, kinyitotta, és eltűnt a mögötte lévő folyosón. Többen várakozóan néztek a képre, én pedig értetlenül. Volt ugyanis pár diák, akik régebb óta itt vannak, ugyanis őket a Carowk fivérek kiüldözték volna a kastélyból, ha nem bújnak el. Köztük volt Neville is. Ők megtalálták ezt a helyet, és beköltöztek. Több perc telt el, mire kinyílt a festmény. A teremben egy pillanatra megfagyott a levegő, majd mindenki tapsolni kezdett. Neville oldalán ott állt a trio, akik kissé megviseltnek néztek ki, viszont itt voltak, és ez volt a lényeg.

– Nézzétek, ki van itt! Ugye, megmondtam! - Szólalt meg Neville sugárzó arccal.

– HARRY!

– Itt van Potter, itt van POTTER!

– Ron!

– Hermione!

Mindenki egyszerre kezdett el beszélni, sikongatni, és tapsolni, én meg csak álltam az ujjongó tömeg kellős közepén, mint egy rakás szerencsétlenség. Nem tudtam eldönteni, hogy a trió felbukkanása jó, vagy rossz jel.

– Jól van már, jól van, elég volt! - csititotta a többieket Neville.

– Hol vagyunk?

– Hát a Szükség Szobájában! – nevetett Neville. – Pofás kis hely lett, mi? Mikor Carrow-ék elől menekültem, tudtam, hogy csak egyetlen biztos búvóhely van a suliban. Sikerült bejutnom az ajtón...

Aztán elmagyarázták, hogy hogyan kerültek ide, viszont a vége előtt, Hermione megtalált a szemével. Olyan arcal nézett rám, mintha nem tudná eldönteni, hogy mit gondoljon rólam.

- Szia! - szólalt meg semleges hangon, mire mindenki abbahagyta az izgatott mesélést, és rám nézett. Én viszont csak az ő szemébe néztem. A barátnőm volt, ezért fontos volt számomra az, hogy mit gondol rólam!

- Hali! - köszöntem vissza.

- Beszélnünk kell! - mondta.

- Ez igaz! - vágott közbe Harry. - De nem most! Van ennél fontosabb dolgunk is! Sietnünk kell!

– Mit találtál ki, Harry? Mit csinálunk? – kérdezte Seamus. – Mi a terved?

– A tervem… Ronnal és Hermionéval el kell intéznünk valamit, aztán eltűnünk.

– Mi az, hogy eltűntök?

– Csak rövid időre jöttünk – dörzsölte a homlokát Harry – El kell intéznünk egy fontos dolgot…

– Mit?

– Azt… nem mondhatom meg.

– Miért nem mondhatod meg nekünk? A Tudjukki elleni harccal kapcsolatos a dolog, igaz?

– Hát… igen…

– Akkor segítünk.

Mindenki fellelkesült, és újra hangzavar töltötte be a termet.

– Ezt ti nem érthetitek. Nem mondhatjuk el nektek. El kell végeznünk valamit – de magunkban.

– Miért? – makacskodott Neville.

– Mert… – Dumbledore megbízott minket egy feladattal, és kérte, hogy ne mondjuk el senkinek… szóval azt akarta, hogy mi végezzük el, csak mi hárman.

– Mi a Sereg vagyunk – szögezte le Neville. – Dumbledore Serege. Együtt maradtunk, tartottuk itt a frontot, amíg ti hárman nem tudom, hol jártatok…

– Nem kéjutazáson voltunk, haver – mondta Ron

– Elhiszem, de akkor se értem, miért nem bíztok bennünk. Mindenki, aki itt van a Szobában, harcolt, és mind azért vannak itt, mert Carrow-ék bekergették őket. Mindenki, aki itt van, bizonyította, hogy kitart Dumbledore mellett… és mellettetek.

– Figyeljetek... – kezdte Harry, de hirtelen kinyílt a festmény, és kimászott belőle Dean és Luna.

Harry újra elkezdte magyarázni, hogy nem segíthetünk, amikor újra kinyílt a festmény, és kilépett rajta Ginny, a Weasley ikrek, és Lee Jordan.

– Miért ne segíthetnének? - szólalt hirtelen meg Ron

– Micsoda?

– Segíthetnek.

– Igaza van Ronnak. Azt se tudjuk, mit keresünk, jól jön a segítségük. – szólalt meg Hermione is. – Nem kell mindent egyedül csinálnod.

- Jól van – adta meg magát Harry. - Meg kell keresnünk valamit Valamit, ami… ami segít legyőznünk Tudjukkit. Az a valami itt van a Roxfortban, de nem tudjuk, hol. Valószínű, hogy Hollóhátihoz kötődik. Tud valaki ilyen tárgyról? Találkozott valaki közületek olyasmivel, amin például rajta volt Hollóháti sasmadara?

– Hát, ott van például az elveszett diadémja. Meséltem neked róla, Harry, nem emlékszel? Mondtam, hogy apa próbálja rekonstruálni Hollóháti elveszett diadémját.

– Ez nagyon szép, Luna, csakhogy az elveszett diadém el van veszve. Ez egy lényeges tulajdonsága. - mondta Michael Corner.

– Mikor veszett el? – kérdezte Harry.

– Azt mondják, sok száz éve – válaszolt Cho. – Flitwick professzor szerint Hollóháti halálakor tűnt el. Sokan keresték, de senki nem akadt a nyomára, igaz?

A többi Hollóhátas bólogatott. Cho felajánlotta Harrynek, hogy ha érdekli, hogy hogyan néz ki a diadém, akkor felviszi a klubhelyiségbe, és megmutatja, mert az egyik szobron rajta vam

- Figyeljetek: tudom, hogy nem jutunk vele sokkal előbbre, de azért felmegyek megnézni a szobrot, hogy legalább tudjam, milyen az a diadém. Várjatok meg itt, és vigyázzatok – tudjátok – a másikra.

Cho felállt, hogy elkisérje Harryt, de Ginny azonnal közbe vágott.

– Majd Luna felmegy vele! Felkíséred Harryt, ugye, Luna?

– Persze, nagyon szívesen – montda boldogan Luna, mire Cho vissza ült.

– Hogy jutunk ki? – fordult Neville-hez Harry.

– Erre.

Harry és Luna kiléptek a teremből. Pár másodperc múlva Ron oda súgott valamit Hermionének, amitől a lány először elcsodálkozott, majd hevesen bolodgatni kezdett. Megfogta Ron kezét, és elkezdte húzni az ajtó felé. Többen is utánnuk kiabáltak, hogy hova mennek, de nem válaszoltak. Egy kis idő múlva újra kinyílt a festmény, és kilépetek belőle a Főnix Rendjének a tagjai. Úgy tíz perc várakozás múlva, Harry és Luna visszatértek.

– Mi a helyzet, Harry? – sietett Harry elé Lupin, mikor meglátta, hogy jön.

– Voldemort úton van, elbarikádozzák az iskolát, Piton megfutamodott… Te hogy kerülsz ide? Kitől tudtad meg?

– Üzentünk a Sereg többi tagjának – magyarázta Fred. – Csúnya dolog lett volna kihagyni őket a buliból. A DS-től meg eljutott a hír a Főnix Rendjéhez, szóval rendesen beindult a riadólánc.

– Mi az első lépés? – rikkantotta George. – Mit csinálunk?

– A kiskorúakat kimenekítik a kastélyból – mondta Harry. – Most mindenki a nagyterembe megy, ott lesz az eligazítás. Harcolni fogunk.

A többiekkel együtt elhagytam a Szükség Szobáját, és a Nagyterem felé indultam. Nem kellett sokat várnunk, mire megérkezett McGalagony. Nagy vonalakban elmondta, hogy Voldemort ide tart, és hogy mi küzdeni fogunk ellene.

– …az evakuálást Frics úr és Madam Pomfrey felügyeli. Prefektusok, amikor kiadom az utasítást, sorakoztassák fel a házak tanulóit, és a fegyelem biztosítása mellett vezessék őket az evakuálási pontra.

Ernie Macmillan felpattant, és ezt harsogta:

– És aki maradni akar, hogy harcoljon?

– A nagykorúak maradhatnak – felelte McGalagony.

– És mi lesz a holminkkal? – kérdezte egy hollóhátas lány. – A ládánkkal meg a baglyunkkal?

– Nincs idő az ingóságokkal foglalkozni – jelentette ki McGalagony. – Most csak az a fontos, hogy épségben kijuttassuk innen magukat.

– Hol van Piton professzor? – kiabálta egy lány a Mardekár asztala mellől.

– Az igazgató úr, közkeletű kifejezéssel élve, kereket oldott – válaszolta McGalagony professzor, mire a Griffendél, a Hugrabug és a Hollóhát asztala üdvrivalgásban tört ki.

– Már megkezdtük a kastély mágikus védelmének kiépítését – folytatta McGalagony –, de az további megerősítésre szorul, különben aligha tartóztatja fel őket sokáig. Ezért arra kérem magukat, gyorsan és fegyelmezetten vonuljanak el, és kövessék a prefektusok…

Hirtelen egy éles éles hang töltötte be a termet, mire mindenki elhallgatott. A vér megfagyott az ereimben, amikor rájöttem, hogy apám hangját hallom. Nem tudtam megállapítani, hogy honnan jön a hang, de az nem is volt érdekes.

– Tudom, hogy harcolni készültök. Az ellenállás azonban reménytelen. Nincs esélyetek ellenem. Nem áll szándékomban megölni titeket. Mélyen tisztelem a Roxfort tanárait, és nem kívánok mágusvért ontani. Adjátok ki Harry Pottert, és nem esik bántódásotok. Adjátok ki Harry Pottert, és megkímélem az iskolát. Adjátok ki Harry Pottert, és megjutalmazlak benneteket. Éjfélig kaptok időt.

Csend telepedett a teremre, amiben még ott viszhangoztak Voldemort szavai. Egy pillanattal később a mellettem álló Pansy Parkinosn visító hangon megszólalt:

– De hát ott van! Ott van Potter! Fogjátok meg!

Nem tudtam elhinni, hogy van képe ezt mondani. Elborította az agyamat a köd, és nem láttam, nem hallottam semmit. Mire újra működtek az érzékszerveim meghallottam egy lány visítását. Bele tellett pár másodpercbe, mire rájöttem, hogy Parkinson sikít. Mindenki felénk nézett, még a tanárok is. A kézfejembe hasított a fájdalom, amikor rájöttem, hogy behíztam neki egyet. Hirtelen elmosolyodtam.

- Ó, hogy én ezt mióta meg akartam tenni. - mondtam gonosz vigyorral az arcomon, majd elindultam Harry felé, és mellé álltam.

- Remélem most már nem kételkedtek abban, hogy ki mellett állok. - súgtam oda neki.

Nem válaszolt, de megmozdult a szája.

•••••••••••••••••••••••••••••••••••••••

Hali! :)

Annyira sajnálom, hogy folyton kések. :( Remélem azért annyira nem haragszotok rám. ;)

Na, milyen lett? 

(A legtöbb párbeszédet a könyvből másoltam, azért lehet ismerős! Mivel hű akartam maradni, muszáj volt.)

Köszönöm, hogy elolvastad! :) ♥

Karool

Huszonkilencedik fejezet

Roxmorts kellős közepén bukkantam fel. Amint a lábam a talajt éríntette, fülsüketítő szíréna ütötte meg a fülemet. A környező házakból halálfalók szaladtak ki. A kezükben pálca, az arcukon elszánt kifejezés volt.

- Állj! - kiáltotta az egyik. - Ki vagy?

Időközben elővettem a pálcámat, mivel arra számítottam, hogy nekem támadnak, és akkor bizony meg kell védenem magamat.

- Semmi közöd hozzá! - kiaáltottam vissza, magabizotságot erőltetve a hangomba.

Ennek ellenére odaléptem az egyik lámpa alá, hogy rendesen meg tudjanak nézni. Mikor végre rájöttek, hogy ki vagyok, leengedték a pálcát, és idegesen néztek rám.

- Mit keresel itt? - kérdezte az, aki az előbb kiabált. Nyílván ő volt a legbátrabb.

- Úgy döntöttem, hogy visza megyek az iskolába. - vontam meg a vállam. - Tudod, unom a családot. Nem történik semmi érdekes.

- Ilyenkor már kijárási tilalom van Roxmortsban! - tájékoztatott egy másik halálfaló.

- Milyen kár, hogy ez engem nem érdekel. - tettem a szomorúságot. - Most pedig ha lesztek olyan cukik, felmehetek a kastélyba?

Senki nem válaszolt, így tehát elindultam. Pár házat hátrahagytam, mikor újra vissza fordultam. Mindannyian ugyanott álltak, és engem néztek.

- Valaki szólna Pitonnak, hogy itt vagyok? - eröltettem az arcomra egy gyenge mosolyt.

Nem válaszoltak, meg se mozdultak, csak néztek tovább.

- Hát jó! - sóhajtottam egy nagyot. - Kíváncsi vagyok mit fog szolni apuci, ha kiderül, hogy nem gondoskodtatok a lányáról!

Igazából Voldemortot nagyon nem érdekelné, hogy mi történne velem, de ezt nekik nem kellet tudniuk. Egyikükkel se találkoztam korábban, ezért nagy valószínűséggel nem tartoztak az elit halálfalók köré, így azt se tudhatják, hogy Voldemortot hidegen hagyom. És, lám, sikerült. A legnagyobb szájú elindult a ház felé, nyilván hogy küldjön valamit Pitonnak.

- Köszi! - kiáltottam utána, majd a kastély felé fordultam, és tovább mentem.

Az út Roxfortba kellemes is lehetett volna, hogy ha nincs ilyen hideg, és sötét. A pálcámmal világítottam ugyan, de még így is minden egyes kiálló kőben, vagy gyökérben megbotlottam. A hideg viszont elviselhetetlenebbnek bizonyult. Átkoztam magam, amiért nem vettem fel egy vastagabb pulóvert, vagy esetleg egy kabátot. Mire oda értem a kapuhoz átfagytam. Piton ott várt rám. Fázósan összehúzta magán a köpenyét, és mogorva arccal nézett rám.

- Te mit keresel itt? - kérdezte ellenségesen.

- Én is nagyon örülök magának igazgató úr! - mondtam nyájasan, amitől megrándult az arca.

- Miért jöttél vissza? - követelte a választ.

- Eleve el se akartam menni. - vontam meg a vállam. - Aztán közbe jött valami, amitől a kúriában jelenleg nagyon nagy a felfordulás. Állítólag elkapták Harryt. Vagyis nem csak állítólag. Tényleg elkapták. És ott van még Hermione és Ron is, valamint az egyik mugliszületésű évfolyam társam is, Dean Thomas.

Hirtelen elhallgattam. Ártatlan emberek vannak a halálfalók kezében, én meg egyszerűen el mentem, és ott hagytam őket. Igaz, hogy megmondtam Ankinak, hogy segítsen nekik, de ettől nem érezte, magamat jobban. Gyáván megfutamodtam, miközben szükségük volt rám.

- Vissza megyek! - mondtam, és megfordultam, hogy dehopponáljak, de elfelejtettem, hogy már a Roxfort területén belül vagyok.

- Nem, nem mész! - mondta Piton, és megragadta a kezem. - Én megyek!

Azzal elindult a sötétben, majd nem sokkal később hallottam egy hangos pukkanást. Igaza van. Teljesen felesleges vissza mennem, hiszen nem tudnék semmit se csinálni a nélkül, hogy le ne bukjak. Egy ideig ott toporogtam idegességemben, majd mikor újra megéreztem a hideget, elindultam a kastélyba. Piton nyitva hagyta a kaput, amit én becsuktam magam után. Egy nehéz lánc azonnal a vasrudakra tekeredett, lehetetlenné téve, hogy kézzel kinyissák. Miközben a kastély felé ballagtam arra gondoltam, hogy ha Harryék nem szabadulnak ki valamilyen csoda folytán, akkor én abba belehalok. Az épületbe beérve azonnal a klubhelyiség felé vettem az irányt, hogy megkeresem Rorit. Amint beléptem a kis kerek és zöld helyiségbe, barátnőm előttem termet, és elkezdett össze-vissza kérdezgetni. Kiderült, hogy ő meg Zambini már régóta itt ülnek és rám várnak, mert Piton elmondta nekik, hogy nem sokára érkezem. Mind a kettőjükön pizsama volt, és idegesnek látszódtak. Miután leültem, elmeséltem nekik mindent, amit ők só nélkül végig hallgattak.

- És most mi lesz? - kérdezte Rori, aki úgy kapaszkodott Zambinibe, mintha soha nem akarná elengedni.

- Nem tudom. - vontam meg a vállam, miközben hátradőltem. - Várunk.

Azonban hiába vártunk. Időközben el aludtunk, aztán már csak arra ébredtünk fel, hogy szépen lassan megtelik a klubhelyiség diákokkal. Mikor kinyitottam a szemem, észrevettem, hogy nagyon sokan engem bámulnak, és arról sugdolóznak, hogy vajon miért vagyok itt. Hiszen mindenki tudta, hogy haza mentem. Mikor feléjük fordultam elkapták a tekintetüket, és elindultak a nagyterem felé reggelizni. Megdörzsöltem a szemeimet, majd felébresztettem Rorit, aki Zambinin feküdt, és amikor felült, akkor a fiú is felébredt.

- Mi az? - kérdezte álmosan.

- Megyek és megnézem, hogy Piton vissza tért-e már. Ti meg addig légyszi figyeljétek az újságot, és azt, hogy mit mondanak a többiek. Hátha megtudunk valamit. - mondtam, majd meg se várva a válaszukat, kimentem a helyiségből.

Az igazgatói iroda felé menet, is kimondottan sokan megbámultak. Egész úton azon kattogott az agyam, hogy nem-e tudnak valamit, amit én nem. Jeges rémület mart a szívemre arra a gondolatra, hogy valami rossz történt a trióval. De megnyugtattam magam azzal, hogy azt már biztos mindenki tudná, hiszen Voldemort-nak az lenne az első dolga, hogy világgá kürtölje. Mikor oda értem az irodához meg álltam a hatalmas szobor előtt, és felsoroltam az összes eszembe jutott szót Pitonnal kapcsolatban. Mikor már éppen feladtam volna, kinyílt a „méreg” szóra. Összeráncoltam a szemöldököm, de most nem foglalkozhattam azzal, hogy Pitonnak milyen beteg fantáziája van. Nem vártam meg, míg a mozgó lépcső felvisz az irodába, hanem felszaladtam rajta. Kopogtam, miközben idegesen toporogtam a lábammal. Harmadszori kopogtatásra se nyílt ki az ajtó, ezért megpróbáltam lenyomni a kilincset, ami legnagyobb meglepetésemre sikerült. Lassan beléptem a terembe, majd mikor rájöttem, hogy senki nincs bent, magabiztosan odaléptem az asztalhoz, majd leültem az egyik székre. Órákig várhattam, amikor végre kinyílt az ajtó, és belépett rajta az ideges ábrázatú Piton. Mikor meglátott, megtorpant.

- Te mit keresel itt? - kérdezte mérgesen.

- Tudni akarok mindent! - követeltem. - Minden egyes részletet. Mi történt?

Piton össze vont szemmel méregetett, majd valami olyasmit motyogott, hogy levakarhatatlan, miközben leült a székére.

- Na? - sürgettem.

- Elmenekültek. - mondta.

Először nem akartam hinni a fülemnek, majd mikor eljutott az agyamig, nem bírtam tovább állva maradni. Vissza ültem a székbe, és éreztem, hogy könnyek szúrják a szememet, a megkönnyebbüléstől.

- Hogyan? - kérdeztem kissé rekedtes hangon.

- Egy Dobby nevű házimanó segített nekik. Gondolom emlékszel rá. Ő volt az, akit Potter szabaddá tett másodikban. - mikor bólintottam, folytatta. - Hopponálással elvitte őket máshova. Ez után nem sokkal megérkezett a Sötét Nagyúr. Nagyon ideges volt, amikor megtudta, hogy megszöktek, és megbüntetett mindenkit, aki ott volt. Pár halálfalót megölt, anyádékat ház fogságra ítélte, és megvont tőlük minden kiváltságot. Nem mintha Luciusnak eddig lett volna egy is.

- És...

- Draco jól van! - nyugtatott meg azonnal. - Potter elvette a pálcáját, de kutyabaja!

- Köszönöm! - mondtam hálásan, és már nem tudtam vissza tartani a sírást.

Az öröm könnyeim patakokban folytak. Mivel nem akartam, hogy Piton így lásson, megfordultam és kirohantam az igazgatóiból. Mikor kiértem a folyosóra, és megcsapta az arcomat a friss szellő, hirtelen nagyon boldognak éreztem magam. A családom biztonságban van, Draco ép és egészséges, és a trió elmenekült. Futva elindultam megkeresni a többieket.

•••••••••••••••••••••••••••••••••••••••

Itt az új rész! ;)

Remélem tetszett! :) Várom a véleményeket! ♥

Karool

Huszonnyolcadik fejezet

Pár percnél több szabadidőm azonban nem volt. Amint felöltöztem, kopogtak a szobám ajtaján. Idegesen nyitottam ki nem tudván, hogy ki keres.

- Lucius bácsi. - mondtam meglepetten.

Mióta utoljára láttam, lefogyott. Az arca beesett, és látszott a szemén, hogy mostanában keveset alszik. Ezzel ellentétben most is az egyik elegáns talárját viselte, és kihúzta magát, azonban a mostani megjelenése már nem volt olyan tekintélyt parancsoló, mint régebben.

- Bemehetek? - kérdezte kimérten.

- Persze. - léptem félre.

Már megszoktam, hogy mindenki az én szobámban akar társalogni, ezért már meg se lepődtem. Leültem a kanapémra, de Lucius bácsi állva maradt.

- Én hívattalak haza. - mondta végül. - Én mondtam Narcissának, hogy hívjon haza.

- Miért? - kérdeztem azonnal.

- Mert... - megköszörülte a torkát, és a földet bámulta, amikor végre kibökte, hogy mit akar. - Mert szeretném, ha újra egy rendes család lennénk.

- Ugye most csak viccelsz? - kérdeztem. - Mi soha nem voltunk rendes család. Egy rendes család olyannak fogadja el a tagjait, amilyenek, és nem akarja megváltoztatni. Nem akarja olyanná tenni, amilyen a természeténél fogva sose lenne.

- Nem. Nem viccelek. - mondta kimérten.

- Hát felejtsd el! Nem fogom eljátszani, hogy minden jóra fordult csak azért, mert te ezt akarod. - mondtam ugyan olyan hangsúllyal, mint ő. - Ezen régebben kellett volna gondolkodni, nem most. 

Pár pillanat hallgatás után újra megszólaltam.

- El se bírod képzelni, hogy mennyi mindent megtettem volna azért, hogy néha figyelj rám. Hogy néha ne úgy nézz rám, mint egy leprásra, de nem. Te továbbra is úgy kezeltél, mint egy zsákszemetet! - kiabáltam.

- Fogalmad sincs arról, hogy miről beszélsz! -  mondta Lucius bácsi ingerülten.

- Akkor magyarázd el! - vágtam rá azonnal.

- Amikor rád nézek, - kezdte egy kis hallgatás után. - Őt látom benned. Régen annyira hasonlított rád, hogy nem értettem, hogy mások miért nem veszik észre a rokonságot. Ugyanaz a szem, ugyanaz az orr, haj és még a behízelgő beszéd stílusod is hasonlít.

- Hát igazán sajnálom! Várj! Nem... nem sajnálom, ugyanis nem tehetek róla! - kiabáltam. - Egész életemben olyanért büntettél, amiről nem is tehetek! Most pedig, ha megkérhetlek menj ki a szobámból, és majd csak akkor gyere vissza, hogy betudod bizonyítani, hogy tényleg egy rendes családot szeretnél. Ehhez azonban áldozatokat kell hozni, amit te valószínűleg nem ismersz, mert soha életemben nem kellett semmiért megszenvedni, egészen addig, amíg a Nagyúr vissza nem tért. Azt megérdemelted!

Lucius bácsi meglepetten nézett rám, amit nem értettem. Vagy az lepte meg, hogy így beszélek vele, vagy az, hogy ennyire semmibe veszem. Nem érdekelt, ugyanis mind a kettő igaz volt. Egész eddigi életemben szenvedtem, mert nem olyan családban nőttem fel, ahol szeretnek, és törődnek velem, és ebből elegem volt.

A következő pár nap eseménytelenül zajlott, aztán egy délután fura hangok ütötték meg a fülemet. Idegesen léptem ki a szobámból, azzal a szándékkal, hogy megkeressem a hang forrását. Lábam a szalonba vitt, ahol megdöbbentő látvány tárult a szemem elé. Malfoyékon kívül, még ott tartózkodott pár halálfaló, köztük Greyback, valamint a trió, és Dean Thomas, az egyik évfolyam társam. Vagyis csak sejtettem, hogy a trió volt az, mert az a személy, aki szerintem Harry volt, jobban hasonlított egy piros lufihoz.

- Mi történt? - állt fel Lucius bácsi a fotelból.

Nyilván ők is akkor léptek be a helyiségbe amikor én, csak engem senki nem vett észre.

- Azt állítják, elfogták Pottert! - jelentette Narcissa néni, majd a fiához fordult. - Gyere ide, Draco!

Draco körülnézett segítségért, és akkor vett észre engem. Alig észrevehetően megráztam a fejem. Láttam a szemében a félelmet, hiszen tudta, hogy nem szabad, hogy Harrynek bármi baja is legyen, mert akár mennyire is tiltakozik mindenki, ő a kiválasztott. Neki kell megölnie Voldemortot, és ahhoz hogy ezt megtegye életben kell maradnia.

Greyback előrébb rángatta Harryt, hogy közvetlenül a csillár alatt legyen.

- Na, mondjad fiú! Ő az? - kérdezte a vérfarkas, amikor Draco közelebb lépett.

Alig mert ránézni Harryre.

- Nos, Draco? - kérdezte Lucius bácsi. - Ő az? Ő Harry Potter?

- Nem tudom... nem biztos. - motyogta a fiú, majd hátrált egyet.

Annyi szenvedés volt a hangjában, hogy önkéntelenül cselekedni kezdtem. Oda léptem Harryhez, mire mindenki észre vett. Hosszú ideig tanulmányoztam, majd megszólaltam.

- Lehet, hogy ő az. - mondtam. - De az is lehet, hogy nem.

Félszemmel láttam, hogy Hermione megbotránkozva néz rám. Megértettem a reakcióját, de nem tehettem mást. Nem vághattam a képükbe, hogy ez bizony nem Harry Potter, mart ha kiderülne az igazság, megütném a bokámat, és kösz, de egy ideig még élni szeretnék.

- Na és a sárvérű? - rángatta Greyback Hermione-t előrébb. A lány megpróbált tiltakozni, de hiába.

- Várjunk csak! - szólalt meg Narcissa néni, amitől meg fagyott az ereimben a vér. - Igen... igen, ő az, ő volt ott Potterrel Madam Malkinnál! Láttam a képét a Prófétában! Nézd meg Draco, ő a Granger-lány, igaz?

- Lehet... igen. - válaszolt úgy, hogy rá se nézett a lányra.

- Akkor ez meg a Weasley kölyök! - kiáltott fel hirtelen Lucius bácsi. - Ők azok, bizony. Potter cimborái! Nézd meg, Draco, egye, ez Arthur Weasley fia, mi is a neve...

- Igen... Lehet, hogy ő az.

Ekkor kivágódott az egyik ajtó, és belépett rajta az a személy, akivel nem akartam találkozni. Olyan ideges lettem, hogy nem bírtam megmozdulni. A szám kiszáradt, a lábaim ólom nehezek lettek.

- Mi van itt? Mi történt Cissy? - kérdezte anyám, majd a választ meg se várva oda lépett a foglyokhoz. Körbejárta őket, és mikor Hermionéhoz ért, megvető pillantással mérte végig a lányt.

- Nocsak... Ez nem az a sárvérű lány? Az a Granger?

Lucius bácsi azonnal egyet értett vele, és elmondta neki, hogy lehet, hogy Harry is itt van, mire anyám azonnal hívni akarta a Nagyúrat. Lucius bácsi megállította azzal az indokkal, hogy ő fogja hívni, ugyanis az ő házában vannak, mire Greyback is közbe szólt, hogy ő kapta el őket. Kitört egy kisebb vita, amitől előkerült egy kard, ami miatt anyám a szokásinál is idegesebb, és örültebb lett. Elkábította a halálfalót, akinél a kard volt, mert az nem akarta neki oda adni. Hirtelen megváltozott az arca, felvéltem rajta fedezni, a félelmet, és abban a pillanatban döntöttem, úgy hogy elegem van. Megfordultam, hogy kimenjek a szobából.

- Te hova mész? - hallottam anyám hangját.

- Oda, ahova akarok. - fordultam vissza felé, mire vészesen megvillant a szeme.

- Ne merészelj így beszélni velem! - rikácsolta.

- Úgy beszélek veled, ahogy akarok, ugyanis nem vagy az anyám!

Bellatrix felemelte a pálcáját, hogy megátkozzon, azonban, én gyorsabb voltam, és kivédtem egy pajzsbűbájjal, és lefegyvereztem. Mindenki meglepetten nézett rám, ugyanis eddig még egyetlen ember sem volt képes lefegyverezni Bellatrix Lestrange-et.

- Hagyjál békén! - mondtam, majd a pálcáját vissza dobva, kimentem a szobából, egyenesen az az én szobámba.

Odaléptem a szekrényhez, elővettem a ruháimat, majd egy pálca lendítéssel beleraktam a ládámba. Szerencsére csak kevés dolgot hoztam haza, ezért volt hely a többi értéktárgyamnak. Miután elpakoltam az összes ruhámat, és pár szükséges dolgot, felkaptam a ládámat, amit egy könnyítő bűbájjal könnyebbé tettem, majd elindultam az udvarra, hogy hopponáljak. A kúriára is, úgy, mint a Roxfortra rászórtak egy varázsigét, ami miatt nem lehet hopponálni. Gond nélkül értem ki az udvarra.

- Anki! - szólítottam, kedvenc manómat.

Pár pillanat múlva megjelent a kis teremtmény.

- Kisasszony! - hajolt meg.

- Anki, jól figyelj rám! - mondtam a manónak. - A szalonba van pár olyan ember, akik fontosak számomra. Ők a foglyok. Segítened kell nekik, ugyanis én nem tudok! Mindent tegyél úgy, hogy ne tudják meg, hogy te tetted, érted? Nem szabad tudniuk, hogy a te kezed is benne volt!

- Anki értette kisasszony! - szalutált a manó. - Anki mindent megtesz, amit a kisasszony tőle kér!

Azzal eltűnt. Kiléptem a kapun, amikor hallottam, hogy kivágódott a bejárati ajtó, és megláttam Narcissa nénit, amint felém fut. 

- Viszlát. - kiáltottam, majd megpördültem a tengelyem körül, és dehopponáltam.

•••••••••••••••••••••••••••••••••••••••

Hali! :)

Hát itt az új rész. Sokat szenvedtem vele, illetve érte, szóval nem lett a legjobb! Így utólag mondom, hogy lehet sok helyesírási hibát találtok benne, mert bár átnéztem, jelenleg az agyam arra se képes, hogy felfogja, hogy milyen nap van. Valamint lehet, hogy rövidebb lett, de így jött ki. ☻

Szóval... milyen lett?

Puszi, Karool. 

Huszonhetedik fejezet

Nem sokkal Karácsony után meglátogattam Hermionét. Láthatatlan maradtam, mert éppen egy nagy veszekedés közepébe csöppentem. Harry és Ron csurom víz volt. Az utóbbinál pedig volt egy kard is. Hermione úgy sikítozott, mintha megőrült volna, a két fiú meg lapított. 

-  Ne mondd meg nekem, mit tegyek, Harry Potter! - sikoltotta. - Ne merd! Add vissza, most!

- TE meg! - Fenyegetőzően Ronra mutatott. 

- Utánad rohantam! Hívtalak! Könyörögtem, hogy gyere vissza!

- Tudom, - mondta Ron, - Hermione, sajnálom. Komolyan...

- O, szóval sajnálod! Visszajössz hetekkel... hetekkel... később, es azt hiszed, hogy minden rendben lesz, ha annyit mondasz, sajnálod?

- Hát, mi mást tudnék mondani? - kiáltotta Ron.

- Hát, nem is tudom! - kiáltotta szarkasztikusan Hermione. - Erőltesd meg az agyad, Ron, csak néhány másodpercedbe kerülne...

- Hermione - szolt közbe Harry, - épp most mentette.. .

- Nem érdekel! - visította. - Nem érdekel, hogy mit csinált! Hetek óta, amennyire törődött velünk, akar meg is halhattunk volna...

- Tudtam, hogy nem vagytok halottak! - kiáltotta Ron. - Harry tele van a Prófétával, a rádióval, mindenhol csak őt keresik, egy csomó pletyka meg őrült történet kering mindenhol, tudtam, hogy egyből meg fogom tudni, ha meghaltok, fogalmad sincs, milyen érzés volt...

- Hogy milyen érzés volt neked? – visította Hermione.

- Vissza akartam jönni, amint dehoppanaltam, de egyenesen egy csapat Begyűjtőbe botlottam, Hermione, és nem tudtam sehova se menni!

Ez volt az a pillanat, amikor úgy döntöttem, hogy láthatóvá válok. Talán a hirtelen felbukkanásom megakadályozza azt, hogy Hermione megfojtsa Ront. 

- Hali kedves mindenki! – intettem, magamra terelve a tekintetüket.

Hermione olyan szemekkel nézett rám, hogy most az egyszer örültem annak, hogy nem érhet hozzám.

- Most menj innen! – mondta a lány, majd visszafordult a fiúk felé, de ők Hermione legnagyobb felháborodására, rám figyeltek.

- Nem! – mondtam határozottan, mire visszafordult felém.

- Elisa! – mondta figyelmeztetően.

- Hermione! – mondtam én, ugyanazzal a hangsúllyal. – Nem fogok innen elmenni, mert nem akarom, hogy veszekedjetek. Hosszú idő óta most vagyok itt először, de csak azért, mert a Roxfortban arra törekedtem, hogy azok a hülye halálfalók ne maradjanak meg. Mindvégig az a remény éltetett, hogy ti idekint vagytok, és teszitek azt, amit tennetek kell, erre arra jövök vissza, hogy egymás torkának ugrotok. Igazán szégyellhetitek magatokat. Mindenki azzal van elfoglalva, hogy megdöntse az apám rémuralmát, erre ti ahelyett, hogy végeznétek, amit rátok bíztak, ölitek egymást.

- De én nem is csináltam semmit! – mondta indulatosan Harry.

- Nem. Ez igaz, de neked kéne őket rendben tartani. Nagyon jól tudod, hogy milyenek. Nem tudom, hogy most mi történt, és nem is érdekel. Bármi volt is az, szerintem, aki elkövette, az megbánta, nem kell tovább vitatkozni ezen!

Mikor befejeztem akkora csend lett, mint még soha. Hermione durcásan leült egy székre, de azért se nézett Ron felé, amiből kikövetkeztettem, hogy a fiú csinált valamit.

- Én most azt hiszem, megyek, mert bár nem sokan vannak jelenleg a kastélyban, azért engem figyelnek. Mondjuk úgy nem én voltam ebben az évben a minta diák. Pá! – intettem, majd eltűntem.

A téli szünet után minden visszaállt a rendes kerékvágásba. A DS tovább működött, én tovább szívattam a halálfalókat, és minden szép és jó volt. Kivéve Nevillenek, akire rászálltak. A második félévben kitalálták, hogy aki valami rosszat tett, vagy mondott, meg kellett kínozni az egyik barátjának. Ez alapjába véve is felháborító, de még úgy, hogy a kis elsősöket is ezzel büntették, az már pofátlanság. Neville ezt nem bírta elnézni. Én se, de engem nem bántottak. Egyszer megpróbálták, de közöltem a Carrowk testvérekkel, hogy nem fogom hagyni magam. Persze kinevettek, és azt mondták, hogy úgy se merem megtámadni őket. Ebből az lett, hogy egy hétig nem volt Mugliismeret és SVK tanárunk, mert nem tudtak felkelni. Engem meg eltiltottak minden jótól. Ha, de megbüntettek. Mintha lenne valami jó mostanában a Roxfortban. Ami nekem szórakozás, nekik kínzás, szóval lehet próbálkozni. Neville is ugyanúgy tett, mint én, csak vele, sokkal többet mertek tenni. Engem még úgy, ahogy elviseltek, de a fiút már nem voltak hajlandóak, azonban hiába. Neville ellenállt, akárhányszor kínozták meg, akárhányszor ítélték büntető munkára. Nem fogott rajta. Olyan lett, mint egy szikla, aminek se szél, se eső nem árthat. Aztán kitalálták, hogy a nagyanyával fogják megfenyegetni. El is mentek a nagyiért, de ő ellen állt és elszökött előlük. Egy hét múlva küldött egy rövid üzenetet Nevillenek.

„A szüleid büszkék lennének rád! És én is az vagyok!

Nagyi”

Mikor Neville megmutatta elnevettem magam. Egyszerűen fura elképzelni egy hetvenéves nénit, aki két fiatal halálfalóval küzd, és nyer. Ezzel szemben büszke voltam rá, bár nem ismertem.

Aztán jött a Húsvét. Kaptam egy üzenetet Narcissa nénitől, hogy kötelező haza mennem. Gondoltam magamban, hogy biztos most jön a leszólás, amiért nem bírok magammal. Régebben szégyelltem volna magam, de most nem érdekelt, hogy mit gondol rólam a nagynéném. Egyszerűen nem érdekelt egy olyan nő véleménye, aki behódol a férjének és az apámnak. 

Dracoval egy kupéban ültünk a vonaton, mert nem voltak sokan. Akiket név szerint ismertem, azok Ginny és Luna voltak, egy mellettünk lévő helyiségben. Ők tudtak rólam, és Dracoról, a többiek meg csak pár elsős volt, akik beültek az egyik fülkébe és ki se mozdultak eddig, amíg meg nem érkeztünk.

- Tudod, nem értem, hogy miért kell hazamennünk. Igazán tanulhatnánk is a suliban, ahelyett, hogy itt vonatozgatunk. – mondtam bosszúsan Draconak.

- Ja, mert te valószínűleg tanulnál. – nevetett, mire én is elmosolyodtam.

- Hé! – löktem meg. – Ne szóld le a tanulási képességemet!

- Nem szólom le! – mondta, majd közelebb húzott magához, ezért ráhajtottam a fejem a vállára. – De biztos vagy benne, hogy nem a tanulással foglalkoztál volna. Sokkal, inkább azzal, hogy hogyan tedd még jobban tönkre a Carrowk testvérek életét.

- Ne feledd ki Pitont se! – mondtam. – Őt a legnehezebb megtörni. Mindig mikor azt hiszem, hogy végre sikerült, maga köré húz egy falat, ami sokkal erősebb, mint az előző, de nem adom fel! Igaz, hogy ez az utolsó évem, de nem úgy fogok elmenni a Roxfortból, hogy kudarcot vallottam. Ebben száz százalékig biztos vagyok.

- Sok sikert! – mondta, majd adott egy puszit a fejem tetejére.

Mikor megérkeztünk a kúriához nem várt minket senki, amin nem lepődtem meg. Bizonyára mindenki el van foglalva a maga gonosz kis tervével, és senkinek sincs arra ideje, hogy velünk foglalkozzon. Mikor benyitottunk a kúriában egy házi manó szaladt oda hozzánk.

- Gitter nagyon örül, hogy a kisasszony végre hazalátogatott hozzánk. – hajolt meg előttem, majd Dracohoz fordult. – Draco úrfinak is nagyon örülünk, a ház asszony folyton önt emlegeti, uram.

- Üdv Gitter. – köszöntem a manónak, mire ő kitágult szemekkel nézett rám, de nem szólt semmit. – Nem tudod véletlenül, hogy miért kellett hazajönnöm?

- Gitter nem tudja kisasszony. Gitternek nem mondták meg.

- Majd én megmondom! – lépett be az előtérbe Narcissa néni.

Az arca a szokásosnál is komorabb volt, főleg, amikor végig nézett rajtam. Egyszerű mugli ruha volt rajtam, ami bizonyára nem tetszett neki. De hiszen ezért vettem fel!

- Menj fel a szobádba, és azonnal öltözz át! – sziszegte. – Meg akarsz halni? Ha valaki így meglát, akkor véged! Gondolkozz már egy kicsit te lány!

- Gondolkoztam! – mosolyogtam rá. – Épp ezért vettem fel ezeket.

Veszélyes szavak voltak ezek, egy veszélyes világban, de bármit megtettem volna, csak hogy lássam anyám arcát, amint meglát így, azonban nem kockáztathattam. Elindultam a szobám felé, miközben Narcissa néni körül forogtak a gondolataim. Mint hallottam volna a hangjában az aggodalmat, ami egy kicsit meg lepett. Nem erre számítottam, azonban mindezt gyorsan kivertem a fejemből. Most nem foglalkozhatok ezzel. Vannak fontosabb dolgaim is, mint ezen törni a fejem. Narcissa nénivel ráérek később is foglalkozni. Senkivel nem találkoztam a szobám felé menet, aminek örültem is, meg nem is. Átöltöztem egy méregzöld talárba, de nem mentem vissza az előtérbe. Lehet, hogy azt várják tőlem, hogy azonnal induljak a keresésükre, és tudjam meg, hogy mit akarnak, de nem tettem. Hazahívtak, vagyis muszáj itt lennem, de azt senki nem mondta, hogy a közelükben kell lennem. Attól nem féltem, hogy apámmal találkozok. Valahogy éreztem a ház hangulatán, hogy nincs itt.

•••••••••••••••••••••••••••••••••••••••

Sziasztook! ♥

Hoztam részt! :D

Na, ki örül? :)

Köszi, hogy elolvastad! :)

Karool

Huszonhatodik fejezet

Másnap este fél kilenckor elindultam Hagrid kunyhója felé. Félnem kellett volna attól, hogy mit fog hozzám szólni, vagy hogyan fog velem bánni a vadőr, de nem érdekelt. A tegnap esti DS után úgy gondoltam, hogy mindenkivel el tudom fogadtatni azt, aki vagyok.

Bekopogtattam az ajtón, mire Agyar elkezdett ugatni. Hallottam, amint Hagrid csendre inti, és a következő pillanatban kinyílt a kunyhó ajtaja.

- Á, csak te vagy az. – mondta érzelemtől mentes hangon. – Gyere be.

Mikor beléptem a zsúfolt helyiségbe Agyar azonnal ott termett és körbeszaglászott. Türelmesen álltam, ás vártam a végeredményt. Úgy látszik Hagrid is arra vár, hogy a kutya döntse el, hogy milyen vagyok, mert az állatot vizsgálta kicsi fekete szemeivel. Agyar végül megnyalta a kezemet, és elkezdte csóválni a farkát. 

- Kedvel téged. – állapította meg Hagrid, majd leült az asztalhoz, és intett, hogy én is foglaljak helyet.

- Annak igazán örülök, mert nem sokan vannak ezzel így. – mondtam, miközben helyet foglaltam.

- Én nem így hallottam. – mondta a vadőr. – Valahányszor felmegyek, a kastélyba mindenki a te nevedet szajkózza. De nem ám rosszindulattal, hanem csodálattal, és tisztelettel.

Ez meglepett, mert eddig csak a gyűlölködő tekinteteket láttam, és pár olyan embert, akik kedvelnek.

- Mit követtél el, amiért büntető munkára ítéltek? Egész évben.

- Kikezdtem a drága halálfaló tanárokat, és felidegesítettem Pitont. – mosolyogtam mikor magam elé képzeltem az igazgató arcát.

- Gratulálok! – mondta Hagrid egy hatalmas vigyorral az arcán.

Úgy látszik sikeresen meggyőztem Hagridot az ártatlanságomról, aminek nagyon örültem. A vadőr azt mondta, hogy nem igazán akar engem dolgoztatni, mert nem akar büntetni, hiszen, ahogy ő fogalmazott, „a jó ügy érdekében bármit”. Ekkor kezdtem el vele vitatkozni, és megmondtam neki, hogy valószínűleg ki fognak küldeni valakit, hogy leellenőrizzenek, és nem akarom, hogy baja legyen, ezért arra kértem, hogy adjon olyan munkát, amiben kifáradok, és azt látják rajtam, hogy nem érzem jól magam.

Harry Potter betört a Minisztériumba.

Ez a szalagcím fogadott egyik reggel, amikor a Nagyteremben megkaptam az aznapi újságot. Hitetlenül olvastam el újra, és újra. Az lehetetlen! Az lenne a dolguk, hogy meghúzzák magukat, nem az, hogy betörjenek mindenhova, ahova csak kedvük tartja. Idegesen csaptam le az újságot az asztalra, amitől kiborult a töklevem. Páran értetlenül néztek rám, de nem érdekelt. Felpattantam, és azonnal elindultam a bagolyház felé. Útközben elhaladtam azon fal mellett, amelyre tegnap este Neville felfestette azt a szöveget, hogy „A DS tagokat toboroz!”. A halálfalók még bizonyára nem vették észre, mert általában az ilyeneket azonnal el szokták tüntetni. Pár elsős előtte ácsorgott, és azon tanakodtak, hogy mi az a DS. Kevés olyan ember volt, aki ezt ne tudná, de voltak olyanok, akiknek tényleg fogalmuk sincs. Máskor szívesen felajánlottam volna, hogy elmagyarázom, de aznap ideges állapotban voltam.

Mikor felértem a bagolyházba, az összes bagoly felém fordult, de mikor nem láttak nálam levelet, tüntetőleg hátat fordítottak nekem. Az ablakhoz léptem, és lenéztem egyenesen Hagrid kunyhójára. Az utóbbi időben ez a hely volt a támaszom. Ide ritkán járnak mások, általában mindenkinek van baglya, vagy nem akarja meg kockáztatni azt, hogy elfogják a baglyukat és elolvassák a levelüket, ezért nem is küldenek üzenetet senkinek.

- Szia! – jött egy tétova hang a hátam mögül, és mikor megfordultam, szembe találtam magam Seamus-szel.

- Szia! – sóhajtottam, majd visszafordultam az ablakhoz.

Hallottam, amint a fiú magához hív egy baglyot, felköti rá a levelet, majd a madár nagy szárnysuhogtatással kirepült az ablakon. Azt hittem, hogy majd amint végez visszamegy a kastélyba, de nagy meglepetésemre odajött mellém.

- Észrevették. – mondta.

- Mit? – néztem rá értetlenül.

- Amit tegnap este Neville kiírt a falra. Amikor elmentem mellettük éppen szitkozódtak, és majdnem felrobbantották a falat. Szerintem Neville-nek le kéne állnia egy kicsit. – tanácsolta Seamus.

- Szerintem meg had döntse el ő, hogy mit akar. Ha ő ettől érzi jobban magát, akkor csinálja csak! Nekünk csak jobb! – mondtam magabiztosan, majd a fiú felé nyújtottam az újságot. – Láttad már.

Seamus ránézett a cikkre, majd mikor végig olvasta hitetlenkedő arccal adta vissza.

- Vigyázhatna jobban is. – állapította meg.

Kicsit furcsának találtam ezt a helyzetet. Egy olyan emberrel beszélgetek, akivel eddig alig váltottam pár szót! Most meg hirtelen idejön, elkezd velem beszélgetni, mintha minden olyan király lenne. Megkérdezhettem volna tőle, hogy mit akar, de nem akartam bunkó lenni. Mi van, hogyha semmit? Mi van, hogy ha egyszerűen egyedül érzi magát, mert a legjobb barátja, Dean odakint bujkál valahol, és talált egy olyan embert, akivel beszélgethet, és ki is használta ezt az alkalmat? Mert bevallom őszintén, hogy összezárva lenni a kissé megváltozott Nevillel nem leányálom. Nem azt akarom mondani, hogy nem a jó irány felé tart, mert ez nem igaz. Egyszerűen csak másról se tud beszélni, mint a halálfalókról. Vannak nagyon jó ötletei, csak néha nem gondolja át a következményeket. Olyan, mint egy felnőtt gyerek. Mintha most élné a senki-ne-mondja-meg-nekem-hogy-mit-csináljak korszakát. És ezért én büszke vagyok rá! 

Ki gondolná, hogy ilyen hamar eltelik egy félév? Én biztos nem! Mire kiszakadtunk a nagy nyüzsgésből és ránéztünk a naptárra már mehetünk haza Karácsonyra. Amit ismét nem tettem meg! Na, azt már nem! Nem akarom a karácsonyt az úgy nevezett „családommal” tölteni. Draco-t viszont megint haza küldtem. Nehéz volt megválni tőle, de muszáj volt. Valószínűleg a halálfalók is itt maradnak, és nem akarom, hogy azt nézzék egész szünetben, ahogy egymás nyakán csüngünk. Mert ha itt maradna, akkor nagy lenne a kísértés, hogy pontosan ezt tegyük, hiszen nem sokan lesznek a kastélyban, ezért kisebb az esély a lebukásra. Rori viszont itt maradt velem, ugyanis ő kijelentette, hogy soha többet nem akar vissza menni abba a házba, amit eddig az otthonának hívott.

Szenteste éppen a klubhelyiségben ültünk a meleg kandalló mellett, és beszélgettünk, amikor kitárult az ajtó, és belépett rajta Rori apja. Lesokkolva néztük, hogy mit akar. Elég abszurdnak tűnt, hogy egy felnőtt betegye a lábát ide. Rajtunk kívül két másodikos tartózkodott a helyiségben, de amint meglátták Dolohovot, azonnal felmentek a szobájukba. Gyávák!

- Mit akarsz? – kérdezte Rori ellenségesen.

- Gyere haza! – morogta az apja.

- Nem! – jött az azonnali válasz.

- De! – mondta fenyegetően Dolohov.

- Nem fogok veled soha sehova menni! Nem mondhatod meg nekem, hogy mit csináljak, ugyanis nem vagy az apám, ráadásul már elmúltam 17 éves, vagyis felnőtt vagyok! – tette keresztbe barátnőm a kezét, miközben lenézően nézett a volt apjára.

- De igenis azt fogod tenni amit, mondok! – mondta, majd elindult a lánya felé.

Rori előkapta a pálcáját, mire az apja megállt. Pár pillanat múlva én is ott álltam barátnőm mellett kivont pálcával.

- Nem akar magával haza menni, szóval legyen olyan kedves és távozzon! – mondtam kedvességet erőltetve a hangomba.

- Te csak ne mond meg nekem, hogy mit csináljak! – jött a fellengzős válasz, de azért hátrált egy lépést, mire mi is léptünk felé.

- Miért ne? – kérdeztem vissza. – Megmondja apucinak, hogy milyen rossz kislány voltam? Had ábrándítsam ki! Már tudja!

- Ezt nem fogod megúszni! – mondta fenyegetően.

- Maga csak ne fenyegessen engem. Azt hiszem, kettőnk közül magának van kevesebb befolyása. Megfélemlíteni se próbáljon meg, mert felesleges. Nem fogok öntől soha se félni. Kérdezze csak meg a Carrowk testvéreket, hogy mi történik azokkal, akik az utamba állnak. Ebből a szempontból olyan vagyok, mint az apám!

Nem éreztem magamba büszkeséget, mikor kimondtam ezt a mondatot. Senkinek se kéne olyannak lennie, mint az apámnak, mégis napról-napra egyre több hasonlóságot veszek észre köztünk, aminek nem örülök, de kezdem elfogadni, hiszen apám „sokra” vitte, és ahhoz, hogy ide eljusson nem csak a rossz tulajdonságai segítettek. Vannak neki jó tulajdonságai is, csak nem engedi, hogy mások meglássák.

- Azonnal menjen innen! – mondtam.

Dolohov bosszúsan megfordult, és kiment az ajtón, úgy, hogy vissza se nézett.

- Így kell tönkre tenni valakinek a karácsonyát. – mondta barátnőm idegesen mosolyogva, miközben leroskadt a kanapéra.

- Ne foglalkozz vele! – mondtam. – Ne hagyd, hogy mindent elrontson. Élvezd az ünnepet, és a csendet, ami már nem fog olyan sokáig tartani. 

Rori elmosolyodott, de a szemébe még mindig ott volt a szorongás.

- Arra gondoltam, - mondtam. – hogy a következő DS edzésre elhozhatod Zambini-t is. Úgy vettem észre kezdik elfogadni, hogy nem mindenki olyan gonosz, mint amilyennek hiszik.

- Köszönöm! – mondta barátnőm boldogságtól sugárzó arccal.

Na, és így kell széppé tenni valakinek a karácsonyát. – mondtam magamban.

•••••••••••••••••••••••••••••••••••••••

Sziasztok! :)

Nagyon nagyon sajnálom, hogy ennyit késtem, de így alakult. Az én hibám is, de legfőképp azé, hogy elromlott a gép, és meg kellett várni a másikat. Szóval, bocsi! :( ♥

Remélem tetszett, és azt is remélem, hogy nem riasztottalak el titeket a sok kimaradással.. ☻

Köszi, hogy elolvastad! ☺

Karool