Huszonkilencedik fejezet

Roxmorts kellős közepén bukkantam fel. Amint a lábam a talajt éríntette, fülsüketítő szíréna ütötte meg a fülemet. A környező házakból halálfalók szaladtak ki. A kezükben pálca, az arcukon elszánt kifejezés volt.

- Állj! - kiáltotta az egyik. - Ki vagy?

Időközben elővettem a pálcámat, mivel arra számítottam, hogy nekem támadnak, és akkor bizony meg kell védenem magamat.

- Semmi közöd hozzá! - kiaáltottam vissza, magabizotságot erőltetve a hangomba.

Ennek ellenére odaléptem az egyik lámpa alá, hogy rendesen meg tudjanak nézni. Mikor végre rájöttek, hogy ki vagyok, leengedték a pálcát, és idegesen néztek rám.

- Mit keresel itt? - kérdezte az, aki az előbb kiabált. Nyílván ő volt a legbátrabb.

- Úgy döntöttem, hogy visza megyek az iskolába. - vontam meg a vállam. - Tudod, unom a családot. Nem történik semmi érdekes.

- Ilyenkor már kijárási tilalom van Roxmortsban! - tájékoztatott egy másik halálfaló.

- Milyen kár, hogy ez engem nem érdekel. - tettem a szomorúságot. - Most pedig ha lesztek olyan cukik, felmehetek a kastélyba?

Senki nem válaszolt, így tehát elindultam. Pár házat hátrahagytam, mikor újra vissza fordultam. Mindannyian ugyanott álltak, és engem néztek.

- Valaki szólna Pitonnak, hogy itt vagyok? - eröltettem az arcomra egy gyenge mosolyt.

Nem válaszoltak, meg se mozdultak, csak néztek tovább.

- Hát jó! - sóhajtottam egy nagyot. - Kíváncsi vagyok mit fog szolni apuci, ha kiderül, hogy nem gondoskodtatok a lányáról!

Igazából Voldemortot nagyon nem érdekelné, hogy mi történne velem, de ezt nekik nem kellet tudniuk. Egyikükkel se találkoztam korábban, ezért nagy valószínűséggel nem tartoztak az elit halálfalók köré, így azt se tudhatják, hogy Voldemortot hidegen hagyom. És, lám, sikerült. A legnagyobb szájú elindult a ház felé, nyilván hogy küldjön valamit Pitonnak.

- Köszi! - kiáltottam utána, majd a kastély felé fordultam, és tovább mentem.

Az út Roxfortba kellemes is lehetett volna, hogy ha nincs ilyen hideg, és sötét. A pálcámmal világítottam ugyan, de még így is minden egyes kiálló kőben, vagy gyökérben megbotlottam. A hideg viszont elviselhetetlenebbnek bizonyult. Átkoztam magam, amiért nem vettem fel egy vastagabb pulóvert, vagy esetleg egy kabátot. Mire oda értem a kapuhoz átfagytam. Piton ott várt rám. Fázósan összehúzta magán a köpenyét, és mogorva arccal nézett rám.

- Te mit keresel itt? - kérdezte ellenségesen.

- Én is nagyon örülök magának igazgató úr! - mondtam nyájasan, amitől megrándult az arca.

- Miért jöttél vissza? - követelte a választ.

- Eleve el se akartam menni. - vontam meg a vállam. - Aztán közbe jött valami, amitől a kúriában jelenleg nagyon nagy a felfordulás. Állítólag elkapták Harryt. Vagyis nem csak állítólag. Tényleg elkapták. És ott van még Hermione és Ron is, valamint az egyik mugliszületésű évfolyam társam is, Dean Thomas.

Hirtelen elhallgattam. Ártatlan emberek vannak a halálfalók kezében, én meg egyszerűen el mentem, és ott hagytam őket. Igaz, hogy megmondtam Ankinak, hogy segítsen nekik, de ettől nem érezte, magamat jobban. Gyáván megfutamodtam, miközben szükségük volt rám.

- Vissza megyek! - mondtam, és megfordultam, hogy dehopponáljak, de elfelejtettem, hogy már a Roxfort területén belül vagyok.

- Nem, nem mész! - mondta Piton, és megragadta a kezem. - Én megyek!

Azzal elindult a sötétben, majd nem sokkal később hallottam egy hangos pukkanást. Igaza van. Teljesen felesleges vissza mennem, hiszen nem tudnék semmit se csinálni a nélkül, hogy le ne bukjak. Egy ideig ott toporogtam idegességemben, majd mikor újra megéreztem a hideget, elindultam a kastélyba. Piton nyitva hagyta a kaput, amit én becsuktam magam után. Egy nehéz lánc azonnal a vasrudakra tekeredett, lehetetlenné téve, hogy kézzel kinyissák. Miközben a kastély felé ballagtam arra gondoltam, hogy ha Harryék nem szabadulnak ki valamilyen csoda folytán, akkor én abba belehalok. Az épületbe beérve azonnal a klubhelyiség felé vettem az irányt, hogy megkeresem Rorit. Amint beléptem a kis kerek és zöld helyiségbe, barátnőm előttem termet, és elkezdett össze-vissza kérdezgetni. Kiderült, hogy ő meg Zambini már régóta itt ülnek és rám várnak, mert Piton elmondta nekik, hogy nem sokára érkezem. Mind a kettőjükön pizsama volt, és idegesnek látszódtak. Miután leültem, elmeséltem nekik mindent, amit ők só nélkül végig hallgattak.

- És most mi lesz? - kérdezte Rori, aki úgy kapaszkodott Zambinibe, mintha soha nem akarná elengedni.

- Nem tudom. - vontam meg a vállam, miközben hátradőltem. - Várunk.

Azonban hiába vártunk. Időközben el aludtunk, aztán már csak arra ébredtünk fel, hogy szépen lassan megtelik a klubhelyiség diákokkal. Mikor kinyitottam a szemem, észrevettem, hogy nagyon sokan engem bámulnak, és arról sugdolóznak, hogy vajon miért vagyok itt. Hiszen mindenki tudta, hogy haza mentem. Mikor feléjük fordultam elkapták a tekintetüket, és elindultak a nagyterem felé reggelizni. Megdörzsöltem a szemeimet, majd felébresztettem Rorit, aki Zambinin feküdt, és amikor felült, akkor a fiú is felébredt.

- Mi az? - kérdezte álmosan.

- Megyek és megnézem, hogy Piton vissza tért-e már. Ti meg addig légyszi figyeljétek az újságot, és azt, hogy mit mondanak a többiek. Hátha megtudunk valamit. - mondtam, majd meg se várva a válaszukat, kimentem a helyiségből.

Az igazgatói iroda felé menet, is kimondottan sokan megbámultak. Egész úton azon kattogott az agyam, hogy nem-e tudnak valamit, amit én nem. Jeges rémület mart a szívemre arra a gondolatra, hogy valami rossz történt a trióval. De megnyugtattam magam azzal, hogy azt már biztos mindenki tudná, hiszen Voldemort-nak az lenne az első dolga, hogy világgá kürtölje. Mikor oda értem az irodához meg álltam a hatalmas szobor előtt, és felsoroltam az összes eszembe jutott szót Pitonnal kapcsolatban. Mikor már éppen feladtam volna, kinyílt a „méreg” szóra. Összeráncoltam a szemöldököm, de most nem foglalkozhattam azzal, hogy Pitonnak milyen beteg fantáziája van. Nem vártam meg, míg a mozgó lépcső felvisz az irodába, hanem felszaladtam rajta. Kopogtam, miközben idegesen toporogtam a lábammal. Harmadszori kopogtatásra se nyílt ki az ajtó, ezért megpróbáltam lenyomni a kilincset, ami legnagyobb meglepetésemre sikerült. Lassan beléptem a terembe, majd mikor rájöttem, hogy senki nincs bent, magabiztosan odaléptem az asztalhoz, majd leültem az egyik székre. Órákig várhattam, amikor végre kinyílt az ajtó, és belépett rajta az ideges ábrázatú Piton. Mikor meglátott, megtorpant.

- Te mit keresel itt? - kérdezte mérgesen.

- Tudni akarok mindent! - követeltem. - Minden egyes részletet. Mi történt?

Piton össze vont szemmel méregetett, majd valami olyasmit motyogott, hogy levakarhatatlan, miközben leült a székére.

- Na? - sürgettem.

- Elmenekültek. - mondta.

Először nem akartam hinni a fülemnek, majd mikor eljutott az agyamig, nem bírtam tovább állva maradni. Vissza ültem a székbe, és éreztem, hogy könnyek szúrják a szememet, a megkönnyebbüléstől.

- Hogyan? - kérdeztem kissé rekedtes hangon.

- Egy Dobby nevű házimanó segített nekik. Gondolom emlékszel rá. Ő volt az, akit Potter szabaddá tett másodikban. - mikor bólintottam, folytatta. - Hopponálással elvitte őket máshova. Ez után nem sokkal megérkezett a Sötét Nagyúr. Nagyon ideges volt, amikor megtudta, hogy megszöktek, és megbüntetett mindenkit, aki ott volt. Pár halálfalót megölt, anyádékat ház fogságra ítélte, és megvont tőlük minden kiváltságot. Nem mintha Luciusnak eddig lett volna egy is.

- És...

- Draco jól van! - nyugtatott meg azonnal. - Potter elvette a pálcáját, de kutyabaja!

- Köszönöm! - mondtam hálásan, és már nem tudtam vissza tartani a sírást.

Az öröm könnyeim patakokban folytak. Mivel nem akartam, hogy Piton így lásson, megfordultam és kirohantam az igazgatóiból. Mikor kiértem a folyosóra, és megcsapta az arcomat a friss szellő, hirtelen nagyon boldognak éreztem magam. A családom biztonságban van, Draco ép és egészséges, és a trió elmenekült. Futva elindultam megkeresni a többieket.

•••••••••••••••••••••••••••••••••••••••

Itt az új rész! ;)

Remélem tetszett! :) Várom a véleményeket! ♥

Karool