Első fejezet

- Gyere már, mert lekéssük a vonatot! – szólt rám Draco már vagy ezredszer, de bosszúból még lassabban mentem.

Nem szerettem, ha parancsolgatnak nekem, azt meg különösen utálom, hogyha ezt ő teszi.
- Most meg mi van? – torpant meg, mikor észrevette lassításom.
Megfordult, és morcosan haragos tekintettel nézett rám. Máskor szívesen elnevettem volna magam az arckifejezésén, mert imádom bosszantani. Most viszont még ehhez sincs kedvem. Azóta nincs semmihez kedvem, mióta Dumbledore és Harry Potter kijelentették, hogy a Sötét Nagyúr visszatért. Mert tényleg visszatért, és ki fogja szabadítani a hozzá hűséges halálfalókat az Azkaban-ból. Köztük az anyámat is. Ezzel valóra váltaná a legrosszabb és egyben a legszebb álmomat is. Hiszen ki ne szeretne találkozni az anyjával, főleg ha már nagyon-nagyon rég óta nem látta? Viszont abból, amit hallottam róla inkább nem szeretnék vele találkozni. Bevallom, félek tőle.
- Hahó! Elisa! – húzta el párszor Draco a kezét az arcom előtt, amitől egy kicsit megijedtem, de nem mutattam ki.
Most vettem észre, hogy egyhelyben állok, és olyan szorosan markolom a vasúti kocsit, hogy elfehéredtek az ujjaim.
- Jól vagy? – kérdezte Draco.
A hangjában fel véltem fedezni egy kis aggódást, ami nagyon szokatlan volt részéről, hiszen habár egy házban élünk, alig ismerjük egymást. Gyorsan elhessegetem ezt a gondolatot, mert elég abszurd volt. Még hogy a híres-neves Draco Malfoy aggódik értem? Nevetséges!
- Igen! – tettettem magam boldognak. – Menjünk!
Kikerültem, majd teljes lendülettel nekimentem a kilences és a tízes peron közötti falnak. Felesleges volt megnéznem, hogy a muglik figyelnek-e, mert az ilyen dolgok mellett úgy elmennek, mint ha meg se történt volna. Még akkor is, ha látták.
Nem vártam meg Draco-t, egyenesen a vonathoz siettem, mivel öt perc múlva tizenegy lesz. Nagy nehezen felpakoltam a bőröndömet és néhány kézitáskát, majd én magam is felszálltam. Beültem egy üres kupéba, pont akkor, mikor felharsant a sípszó, és a vonat elindul. Hallottam a többi diák boldog kiabálásait, amikkel a szüleiktől búcsúztak el. Erről eszembe jutott Narcissa néni, aki bokros teendőire hivatkozva nem jött ki velünk a vonatra. Tudom, hogy csak azért maradt otthon, mert Lucius bácsi, amióta találkozott a Nagyúrral elég labilis idegállapotban van. Hiszen ki ne lenne akkor, ha egy régi és nagyhatalmú ismerős feltűnne újra a színen. Főleg akkor, amikor elárulta, és bukása után minden porcikájával az volt, hogy elterelje magáról és a családjáról a gyanút.
Egy valamiben biztos vagyok. Én biztonságban vagyok. Hiába nem vagyok oda anyámért, ő akkor is megvédene, hiszen én akkor még nagyon kicsi voltam, amikor elbukott a Nagyúr. Legalább is remélem. Draco-ban nem vagyok biztos. Ő is kicsi volt, de neki a szülei elárulták a Nagyurat. Hiába nem tehet semmiről, őt fogja büntetni azért, amit a szülei megtettek.
Mi van velem? Most meg én aggódok érte? Merlinre! Úgy látszik ez már csak egy ilyen nap.

Csendben ültem, és néztem ki a folyosóra. A vonat monoton zötykölődése elfeledtette velem a gondjaimat, és azt, hogy amint valaki megállt a kupé előtt és be akart jönni, amint meglátott engem, inkább tovább indul, keresni egy olyan kupét, amiben én nem vagyok benne. Bevallom rosszul esett, de már kezdtem megszokni, hogy félnek tőlem a diákok.
Egy pillanatig láttam egy elmosódott barna foltot, ami azonnal vissza is fordult, és berontott a fülkémbe. Magába motyogott valami olyasmit, hogy ostoba fiúk, meg hogy miért nem tudják már végre békén hagyni. Látványosan szenvedett egy sort azzal, hogy nem tudta felrakni a kézi poggyászát a poggyásztartóba. Mikor megelégelte a sikertelenségét, csúnya szavak kíséretében, ledobta az ülésre, majd durcás arccal ő is leült mellé.
- Szia Rori! – köszöntem neki vidáman, mulatva a bénaságán.
Nem válaszolt, csak mérges szemekkel nézett rám. Barna, kócos haja belelógott a hajába és ettől egy kicsit úgy nézett ki, mint egy őrült, amiről persze megint eszembe jutott anyám, és egy pillanat alatt elszállt a jókedvem.
- Ki bosszantott fel? – kérdeztem meg egyrészt azért, hogy eltereljem a gondolataimat, másrészt azért, mert tényleg érdekelt.
- Zambini. – úgy köpte ki a nevét, mintha méreg lenne.
- Most mit csinált? – kérdeztem a szememet forgatva.
Blaise Zambini az egyik osztálytársunk. Már első óta fülig szerelmes Rori-ba. Az első időszakokban csak messziről szerette, aztán elkezdett közeledni felé. Barátnőm elkövette azt a hibát, hogy egyszer úgy viselkedett, mintha neki is tetszene a fiú. Ezen drága osztálytársunk felbátorodott, és egyre erőszakosabbá vált. Szentül meg volt győződve arról, hogy őket, kettőjüket egymásnak teremtették.
- Egész nyáron szerelmes leveleket küldözgetet. Az egyikbe elküldte egy ház tervrajzát, amire azt írta, hogy ”ezt neked terveztem drágám, ebbe fogunk lakni”. – kezdte el sorolni a levelek tartalmát, de én már a másodiknál máshol jártam, aztán mikor a végére ért, újra figyelni kezdtem, mert általában a végére szokta hagyni a legjobb dolgokat. – Az állomáson oda jött hozzám, meg a szüleimhez, és lesmárolt, mire az anyám hangosan jujjogni kezdett, hogy végre nekem is van barátom, ráadásul aranyvérű, mire én tökön rúgtam. Mármint nem anyámat, hanem azt az idiótát. Anya persze teljesen kiborult, hogy hogyan merészelek ilyet csinálni nyilvánosan. Az bezzeg tetszik neki, ha a lányát egy halom ember előtt lesmárolják, de az, már nem, ha ez a lányának nem tetszik!
Mivel már hozzá szoktam a végtelen szóáradatához, mikor elhallgatott, még vártam egy kicsit, hátha mondani akar valamit az „idiótával” kapcsolatban, de nem tette.
- Neked milyen volt a nyarad? – kérdezte felélénkülve.
Általában nem várja el, hogy kifejtsem a véleményemet azzal kapcsolatban, amit mond. Mindig azt mondja, majd ha mondani akarsz valamit, akkor úgyis elmondod.
- Unalmas. Otthon ültem, olvastam, tanultam, néha azzal szórakoztattam magam, hogy Draco-t szívattam. Hallgattam Lucius bácsi sopánkodását, a felől, hogy visszatért, egy rég elveszett ismerőse, mert, hogy barátnak ugyebár nem lehet nevezni. Aztán…
Folytattam volna tovább is, de hirtelen közbe vágott.
- Tényleg visszatért? – úgy suttogott, mintha a falnak is füle lenne, ami persze nem volt akkora butaság, amekkorának valójában tűnt, hiszen egy varázsló - és boszorkánytanulóktól hemzsegő vonaton utazunk.
- Igen. – suttogtam én is, mivel szigorúan az orromra kötötték, hogy nem mondhatom el senkinek. Ez nagy hiba volt!
Rori tágra nyílt szemekkel, és kisé nyitott szájjal dőlt vissza az ülésre. Képzelem mi játszódhat le a fejében. Ugyan az, ami nekem, mikor megtudtam, hogy tavaly nyár elején visszatért. Egy különbség van kettőnk között. Nekem több félni valóm van, mint neki, hiszen az én anyám egy őrült, pszichopata nőszemély, az ő apja pedig csak egy gyilkos, aki híres a kegyetlenségéről.  Ja, nem! Mégsem! Körül belül ugyanannyi félni valónk van.
Az út további részét csendben töltöttük, a gondolatainkba merülve, csak háromszor rángattak ki minket lelki világunkból.
Először Pansy Parkinson nyávogó hangja, volt az.
- Sziasztok, lányok! – jött be a fülkénkbe kéjesen mosolyogva. – Nem akartok átjönni hozzánk? Ott sokkal jobb a társaság.
- Nem. – mondtuk egyszerre Rori-val.
- Jó, hát rendben. – kuncogott. – De majd ha meggondoljátok magatokat, nyugodtan gyertek át!
- Nem fogunk! – mondtam, de addigra már becsukta az ajtót.
Ez a lány egyszerűen levakarhatatlan. Akárhányszor bunkók és visszautasítóak vagyunk vele, annyiszor jön vissza, hogy még jobban megutáljuk az idióta kuncogásával együtt. Gyanítom, hogy csak azért többes számban beszélt, mert nem akar rosszban lenni Rori-val, de valójában nem bírja, jobban mondva tart tőle. Szinte minden nőnemű lénytől tart, aki Draco közelében van. Tőlem is csak azért nem, mert azt hiszi, hogy az unokatestvére vagyok.
- Idegesítő egy liba! – állapította meg Rori, majd újra elmerült a gondolataiban.
Másodszor Hermione jött be köszönni, de nem tudtunk sokat beszélgetni, mert éppen őrjáraton volt, és vissza akart menni a barátaihoz, hogy ne gyanakodjanak. Ó, hogy én mennyire örülök annak, hogy nem lettem prefektus! Így sokkal több a szabad időm.
Harmadszor a büfés néni, aki benyitott, hogy megkínálgasson minket az édességekkel, amiből persze vettem egy rakásnyit, mert elfelejtettem otthonról hozni valami ennivalót.
Az út további részében nem történt semmi érdekfeszítő. Egyszer felbukkant Draco. Nem jött be a fülkébe, csak megnézett minket, majd tovább ment. Komolya, néha olyan érzésem van, mintha ellenőrizne.
Mielőtt oda értünk volna a Roxmorts-i állomásra, felvettük a talárunkat, és mikor megállt a vonat, azok között voltunk, akik először szálltak le.

•••••••••••••••••••••••••••••••••••••••

Nos, sziasztok! :)

Amint látjátok, meghoztam az első fejezetet, ami remélem ugyanúgy elnyeri majd a tetszéseteket, mint a prológus. ☺♥

Köszi, hogy elolvastad! ;) ♥