2014. június 27., péntek

Harmadik fejezet

Aznap estére a jókedvem elszállt, mint a mozdonyfüst. Nem akartam Umbridge-hoz menni büntető munkára és már nem is voltam olyan büszke magamra. Szinte biztos voltam benne, hogy már megírta Narcissa néninek, hogy milyen bunkó személyiség vagyok, aki nem tiszteli a tanárait. Elképzeltem, ahogy a nagynéném elolvassa a levelet, és csalódott arcot vág, nekem meg bűntudatom lett egy perc alatt. Megfogadtam, hogy többet nem csinálok ilyet. Ezt valószínűleg nehéz lesz betartani, de majd megemberelem magam.
Mikor odaértem a banya ajtajához bekopogtam, de nem kaptam választ.
- Nincs itt. – hallottam a jobb oldalamról valakinek a hangját.
Oda fordultam, és szembe találtam magam Harry Potter-rel. Nem vettem észre, mert annyira el voltam foglalva a gondolataimmal, ráadásul a folyosó sötét felén állt.
- Akkor hol van? – kérdeztem szemöldök ráncolva. – Úgy utálom ezt! Mondják, hogy legyünk pontosak, de ha ők nem azok, akkor mi csak maradjunk csendben, mert ők a felnőttek és megtehetik.
Magamat is megleptem a kiborulásommal, főleg Potter-t. Mi van velem? Az előbb ígértem meg magamnak, hogy viselkedni fogok. Mondtam, hogy nehéz lesz!
- Nem tudom, hogy hol van. – olyan szemmel méregetett, mintha én magam lennék a Nagyúr.
- Ne nézz már rám így, Potter! – szóltam rá a kelleténél kicsit hangosabban.
- Hogy, Lestrange? – úgy ejtette ki a nevem, mintha égetné a nyelvét.
- Úgy, mintha most öltem volna meg a kutyád! – mondtam vádlón.
Nem válaszolt, csak elfordult és visszaballagott a sötétbe, én meg neki támaszkodtam a falnak. Miért kell engem mindenkinek utálnia? Miért nem lehet az, hogy egyszer úgy beszélek egy emberrel, hogy az nem néz rám undorral, nem bunkó és nem akar tőlem semmit?

Pár perc múlva megérkezett Umbridge.  Agresszívan motyogott valami olyasmit, amiben sokszor benne volt a Weasley név, majd ránk kiabált, hogy menjünk már be.
A szobájától majdnem elhánytam magam, annyira csicsás volt. A falak tele voltak macskákat ábrázoló fényképekkel, és szinte minden rózsaszín volt. Hogy lehet ilyen szobában megmaradni?
A büntetés az, volt, hogy kétszázszor le kellett írnom, hogy „Tisztelni kell a felnőtteket!”. Ezzel csak az volt a baj, hogy olyan tollal kellett írni, ami a saját vérünket használja tintaként, ráadásul belevési a bőrünkbe a leírt szöveget. Elég fájdalmas volt.

Mikor végre végeztünk, közölte velem, hogy egy hétig kell hozzá járnom. Amikor kiléptünk az irodából, és hallótávolságon kívülre kerültünk, elengedtem magam.
- Hogy én hogy utálom ezt a szerencsétlen, agyoncsicsázott, macskaimádó, rózsaszín, békafejű banyát!
Nagy lendülettel belerúgtam egy szoborba, amitől éles fájdalom hasított a bokámba. Király! Most már nem csak a kezem fáj, hanem a lábam is!
Halk kuncogásra lettem figyelmes és mikor megfordultam láttam, hogy Potter alig bírja vissza tartani a nevetését.
- Ne nevess! – szóltam rá, de abban a pillanatban kitört belőle a röhögés.
Én is elmosolyodtam, de azt hála Merlinnek nem láthatta. Valószínűleg, csak azért nevet, mert örül, hogy ilyen szerencsétlen vagyok, és hogy fáj valamim, de nem akartam elrontani a kedvét. Nagyon sok mindenen ment már keresztül és a jövőben is sok megpróbáltatás vár rá. Megérdemli, hogy jól kinevesse magát.
- Viszlát, Potter! – köszöntem el, majd sántikálva otthagytam.

Másnap annyira feldagadt a bokám, hogy Piton elküldött Madam Pomfrey. Az egészből az lett a jó, hogy aznap nem kellett órákra járnom és lazíthattam egy kicsit. A gyógyító estére helyre tette a lábamat, úgyhogy megint mehettem írni Umbridge-hez. Képzelhetitek mennyire örültem neki.
A hetek olyan gyorsan száguldoztak el mellettünk, mint a Roxfort Expressz a táj mellett. Mire észbe kaptam, már Roxmorts-ban nézelődtünk Rori-val. Ráértünk, bár volt egy találkozónk Hermione-val, aki valami fontosat akart mondani a Szárnyas Vadkanban. Nem értettem semmit, de azt kitaláltam, hogy valami nagydolog lehet, mert tiszta vörös volt, miközben közölte a részleteke, és folyton az ujját tördelte.
- Akkor eljöttök? – kérdezte idegesen.
- El, de nem szeretnél többet elárulni? – kíváncsiskodtam.
- Itt nem. – nézett körül. – Úgy gyertek, oda, hogy senki ne lásson titeket. Rajtam, Harry-n és Ron-on kívül még lesznek egypáran, de nem akarlak titeket bedobni a mélyvízbe. Mi még ott fogunk maradni, miután a többiek elmentek. Akkor gyertek oda.
- Rendben. – bólogatott Rori.
És mivel drága barátnőm megígérte az én nevemben is, kénytelenek voltunk elindulni a kocsma felé, miután körbe jártuk az összes boltot. Mikor beléptünk, még nem volt ott az iskolából senki, viszont tele volt fura alakokkal, akik alaposan megnéztek minket, amikor betoppantunk.
- Két vajsört kérünk. – mondtam a csaposnak, aki gyanakvó tekintettel méregetett.
Miután megkaptuk az italunkat és kifizettük, beültünk egy sarokba. Magunkra húztuk a csuklyát, és elvegyültünk a sötétben.
Pár perc múlva megjelent a trió, majd utánuk még vagy húsz ember. Miután mindenki megérkezett, Hermione elmesélte, hogy pontosan miért is vagyunk itt.
Mindenre számítottam, csak erre nem. A lány kitalálta, hogy alakítsunk egy defenzív mágia szakkört, és gyakoroljuk ott a mágiát, hogy meg tudjuk magunkat védeni, mert, hogy a Sötét Nagyúr visszatért. Voltak páran, akik kételkedtek, de a többség benne volt a dologban. Azzal váltak el, hogy mindenki gondolkozzon azon, hogy hol legyenek az órák.
Mikor már csak a trió maradt, felálltunk, levettük a csuklyát, és odamentünk hozzájuk. Hermione vett minket észre előbb. Idegesen mosolygott, mire a fiúk is megfordultak, és ránk néztek. Az ellenszenv csak úgy sugárzott belőlük.
- Ez most komoly? – kérdeztem egy kicsit hangosabban a kelleténél.
- Nem tetszik? – kerekedett el Hermione szeme.
- De igen tetszik, csak azt nem értem, hogy minket miért hívtál ide? – kérdeztem szemöldök felhúzva.
- Te hívtad ide őket? – kérdezte Weasley, miközben fenyegetően méregetett minket.
Hermione nem törődött vele.
- Mert úgy gondoltam, hogy érdekelne a dolog. Te voltál az, aki felemelte a hangját bájitaltanon. Erről jutott eszembe ez az egész. – védekezett, figyelmen kívül hagyva a két fiú, kétkedő arckifejezését. – Most akkor benne vagytok, vagy nem?
- Benne…
- Állj! – tette fel a kezét Potter, miközben felállt. – Hogy bízhatsz meg bennük Hermione? Neki – mutatott rám. – az anyja megölte és megkínzott egy csomó embert! Ő volt Voldemort leghűségesebb szolgája. És az ő – mutatott most Rori-ra. – apja is ugyanezt tette!
- Elég legyen Harry! – szólt rá Hermione.
- Semmi baj Hermione. – mondtam a lánynak. – Nézd Potter! Tudom, hogy miket gondolsz rólam, meg Rori-ról, de felejtsd el, hogy kik a szüleink! Nem mindenki hasonlít úgy a szüleire, mint te! Én például nem szeretek muglikat és mugli születésűeket gyilkolni. Szeretem a muglik álltál készítette kis szerkentyűket, és érdekesnek tartom őket. Nem vagyok olyan, mint az anyám! Ha olyan lennék, akkor az első találkozásunkkor Umbridge-nél megátkoztalak volna, amikor kinevettél, de nem tettem. Én nem ő vagyok!
Mire befejeztem, a szemem tiszta könnyes lett, és alig tudtam visszatartani a sírást. Eszembe jutottak azok a dolgok, amiket a szüleim miatt kellett átélnem. A sok gyűlöletet, és a sok félelmet. Azt, hogyha elmegyek egy diáktársam mellett vagy undorodva néz rám, vagy elmenekül előlem, mintha leprás lennék. Azt, hogy otthon megszidtak és megbüntettek azért, amit tettem, mert az nem egyezett a nézeteikkel.
Ránéztem a trióra és nem láttam mást, csak gyűlöletet, együttérzést, és értetlenséget. Rorinak az arca nem árult el semmit, de tőle már megszoktam. Jobban bírja az érzelmeket, mint én. Hova lett a nagy önbizalmam? Hova lett az, hogy nem mutatom ki az érzéseimet?
Nem bírtam tovább velük egy légtérbe, ezért megfordultam és kirohantam a kocsmából, magam mögött hagyva az értetlen arckifejezéseket.
Mikor már jó messze jártam tőlük, lerogytam egy padra és sírni kezdtem. Patakokban folytak a könnyeim, miközben én újra és újra lejátszottam magamban azokat a dolgokat, amik miatt sírok.
- Elisa? – hallottam meg egy ismerős hangot, mire azonnal felálltam, és mikor körülnéztem, Daco-val találtam szembe magam. – Jól vagy?
Most nem csak a hangjában hallottam az aggódást, hanem az arcán is láttam. Visszarogytam a padra és újra bőgni kezdtem, mint valami szerencsétlen.  Draco leült mellém és egy kisidő után átölelte a vállamat, amitől egy kicsit megnyugodtam. Tudtam, hogy nem biztos abban, amit csinál, ezért egy kicsit közelebb ültem hozzá, amitől még jobban magához szorított. Soha nem ölelt át még eddig. Soha nem fogta meg a kezem. Abban se vagyok biztos, hogy egyáltalán valaha hozzám ért-e, de akkor megtudtam, hogy mit hagytam ki. Pár perc alatt megnyugodtam. Még eddig soha senki nem volt rám ilyen hatással.
- Neked nincsen néha eleged? – kérdezte halkan, miközben nekidőltem.
Először észre se vettem, hogy mit csinálok, és megijedtem, hogy mit fog szólni, de mikor nem húzódott el, megnyugodtam.
- Miből? – kérdezte halkan, miközben lassan simogatta a vállamat. Először tétovázott egy kicsit, de aztán egyre magabiztosabbak lettek a mozdulatai.
- Mindenből. – mondtam.
- De.
Nem kérdeztem rá konkrétan, hogy miből pontosan, mert nem akartam faggatózni. Pár percig semelyikünk se szólalt meg.
- Köszönöm. – suttogtam.
- Nincs mit. Tudod, nem vagyok én olyan gonosz, mint amilyennek sokan hisznek. – mondta.
- Tudom. – mosolyogtam. – Ha gonosz lettél volna, akkor folyton piszkáltál volna, amikor még kicsik voltunk. Bár lehet, hogy az jobb lett volna, mert így hozzám se szóltál.
- Te se hozzám. – védekezett ösztönösen.
- De hogy nem, csak te nem emlékszel rá. Öt évesek lehettünk, amikor ott lihegtem a nyomodban, hogy vegyél már észre, és játssz velem egy kicsit, de még csak tudomást se vettél rólam. Akkor fejeztem be, mikor Narcissa néni rám szólt, hogy hagyjalak már békén, mert még a végén azt hiszi, hogy szerelmes vagyok beléd. – nevettem. – Akkor még undorodtam az ilyen dolgoktól.
- Sajnálom. – mondta, majd a fejét a fejemre hajtotta.
Még sokáig ültünk így ott azon a padon. Elfelejtettem a gondjaimat, és csak élveztem, hogy valaki foglalkozik velem. Olyan érzés volt mellette lenni, mintha otthon lennék. A szívemet melegség járta át, és abban a pillanatban úgy gondoltam, a világ legeslegjobb helyén vagyok.

•••••••••••••••••••••••••••••••••••••••

Sziasztok! ☻
Nagyon szépen köszönöm, hogy ezt a részt is elolvastad! ♥ Nagyon jól esik! ☺
Nos, ismét lenne a kérdésem.. :)
Lecseréljem a fejlécet erre, vagy hagyjam úgy, ahogy van? :)
(katt a képre a nagyításért!)
Mellesleg én csináltam! :) Az első giffes fejlécem. :)

8 megjegyzés:

  1. Nagyon tetszik az írásos de szerintem maradhat a fejléc de mindegy ahogy jobnak látod <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. köszönöm! :) és köszi a választ is! :)

      Törlés
  2. Nagyon jó lett az új fejezet, és szerintem a gif-es fejléc sokkal szebb. Véleményem szerint, cseréld le.:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi :) és neked is köszi a választ! :)

      Törlés
  3. Szia! :)
    A rész nagyon tetszett (csakúgy, mint eddig az összes).
    Szerintem is szebb a gif-es fejléc (persze ezzel nem azt mondom, hogy a mostani nem jó...)
    Angi xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      Köszi! :)
      Kicserélem, mert amúgy a giffes nekem is jobban tetszik. :)
      Üdv, Karool

      Törlés
  4. Szia!
    Huh, nekem nagyon tetszik az új fejléced!Hihetetlenül jó!
    És ez a rész is nagyon tetszett,csak kicsit sajnáltam,hogy Elisa a találkozó után elsírta magát és senki nem szólt hozzá semmit.
    Puszi,
    Nashua

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia :)
      Örülök, hogy tetszik. :D
      Ilyen is kellett bele. :)
      Puszi, Karool

      Törlés