2014. június 30., hétfő

Negyedik fejezet

Másnap reggel a folyosón Hermione lecsapott rám, és beráncigált egy üres terembe.
- Mi van? – néztem rá idegesen.
Tegnap sikeresen lehiggadtam, de mikor ma reggel felkeltem újra olyan állapotban voltam, mint mikor kirohantam a kocsmából. Csak nem sírtam.
- Reggeli után gyere a csillagvizsgáló toronyba. – mondta, majd szó nélkül ott hagyott.
Értetlenül ballagtam a nagyterembe, hogy egyek valamit. Leültem Draco mellé, és mindenből raktam magam elé, majd habzsolni kezdtem.
- Látom megint ideges vagy. – állapította meg, miközben szemöldök ráncolva nézett rám.
- Á, nem! – legyintettem, majd teljes erőből belevágtam a villát a kolbászba.
- Hé! Nyugi! – mondta, mire mérgesen néztem rá.
- Soha ne akarj egy mérges embert lenyugtatni! Várd meg, míg lecsillapodik magától.
Sértődött arcot vágva elfordult, én meg átkoztam magam, amiért ilyen hülye vagyok. Miért kell nekem mindenkit magam ellen fordítani?
Miután befejeztem a reggelit, elindultam a csillagvizsgáló torony felé. Útközben belefutottam pár mardekárosba, akik egy szőke hajú hollóhátas lányt piszkáltak. Kiverték a kezéből a könyveit, miközben sértéseket vágtak a fejéhez.
- Hé! – szólaltam meg.
Nagyképű arccal fordultak meg, de mikor meglátták, hogy kivagyok, eltűnt az arcukról a „felsőrendűségük” jele. Inkább hasonlítottak rémült madarakra, mint egy csapat önelégült negyedikesre.
- Nyomás! – intettem a kezemmel, mire azonnal szétrebbentek.
Néha jól jön az, hogy félnek tőlem az emberek. Leguggoltam a lány mellé, és segítettem neki felszedni a könyveit. Mikor végeztünk, odanyújtottam neki.
- Köszönöm szépen. – mondta, miközben réveteg tekintettel méregette az arcomat.
- Nincs mit! – legyintettem és vártam a reakciójából, hogy mikor ismer fel.
- Te vagy Elisa Lestrange? – kérdezte semlegesen érdeklődő arckifejezéssel.
- Igen. – mondtam.
Arra számítottam, hogy majd elmenekül, vagy undorral néz rám, de arra nem, hogy rám mosolyog.
- Nem is vagy te olyan félelmetes, mint amilyenek mondanak. – állapította meg.
- Persze hogy nem, de nem mond meg senkinek. – kacsintottam rá. – Maradjon ez a mi titkunk.
- Oké. – kuncogott vidáman. – Az én nevem Luna Lovegood.
- Örültem a szerencsének Luna, nekem most mennem kell! Szia! – köszöntem el tőle, és már siettem is a csillagvizsgálóba.
Attól, ahogy a hollóhátas lány viselkedett velem, újra visszatért a jó kedvem. Reménnyel töltött el, hogy nem minden ember viselkedik velem gonoszul. Mikor felértem a toronyba és megláttam Hermione-n kívül, két oda nem illő embert, gyorsan visszafordultam. Ne azt már nem! Én nem fogok velük megint egy helyiségben lenni! Azonban valaki elállta az utat.
- Visszamész, és meghallgatod, amit mondani akarnak! – tolt vissza Rori.
Elmorogtam egy árulót, de azért engedelmeskedtem. A jókedvem egy pillanat alatt elillant, amint rájuk néztem, mert eszembe jutottak a kocsmában történtek.
- Először is, csak hogy tudd, nem önszántunkból tesszük! – mondta Weasley, majd mikor meglátta, hogy Rori fenyegetően tesz felé egy lépést, hátrált, és felemelte a kezét.
- Te megfenyegetted őket? – néztem rá barátnőmre.
- Nem csak megfenyegette, hanem meg is pofozta. – mondta Hermione egy kis gonosz mosoly kíséretében, mire kiszakadt belőlem a nevetés.
Tudtam, hogy Rori inkább fizikai ember, mint az „gyere és beszéljünk meg” ember, de ezt azért nem gondoltam volna. Már annyira nevettem, hogy fájt a hasam, de nem törődtem vele. Mikor elképzeltem, hogy Rori megpofozza a híres Harry Potter és a legjobb barátját, újult erővel tört ki belőlem a nevetés.
- És ti ezt hagytátok? – kérdeztem, mikor egy kicsit abba tudtam hagyni a kuncogást, amivé a nevetés változott.
- Ami a legmegdöbbentőbb, igen. – mondta Hermione szintén kuncogva. – Hagyták.
- Miért? – kérdeztem egy kicsit lehiggadva.
- Mert bűntudatunk volt. Vagyis nekem volt bűntudatom. – mondta Potter. – Nézd Elisa, nagyon sajnálom, amiket mondtam, de elkapott az indulat, hogy egy olyan ember legyen a barátaim közelében, aki valamilyen rokonságban áll egy halálfalóhoz.
Megértettem az érveit, és bár még mindig bántott a dolog, eldöntöttem, hogy nem fogok rájuk azért haragudni, amiről nem tehetnek. Nem tehetnek arról, hogy egy olyan világban élünk, ahol bármelyik percben kitörhet a háború, ahol nem tudod, hogy a barátaid tényleg a barátaid-e, és ahol nem tudod, hogy a Nagyúr mikor fog ténylegesen visszatérni. Ráadásul a nevem a szólított, ami plusz pár jó pont.
- Rendben van, megbocsátok. – mosolyogtam.
- Állj! – kiáltott fel hirtelen Rori, mire mindenki összerezzent, és forgolódni kezdett a baj forrása után kutatva. – Még nem is kértek bocsánatot!
Elnevettem magam, mikor ránéztem barátnőm elszánt arcára.
- Nem szükséges! – mondtam neki.
- De igen az! – mondta hirtelen Harry (csak nem Potterezhetem le ezek után). – Sajnálom Elisa.
Mindenki várokozóan nézett a Weasley fiúra, de ő csak bambán bámult ki az ablakon. Mikor észrevette, hogy figyeljünk, értetlenül fordult felénk.
- Ron! – szólt rá Hermione, megelégelve a csendet.
- Most meg mi van? Én nem is szóltam hozzá egy szót se! – védekezett.
- Nem, de biztos vagyok benne, hogy gondoltál! – bökte meg ujjával Hermione a mellkasát.
- Honnan veszed? – fogta meg a lány kezét.
- Mert ismerlek!
Ron lehajtotta a fejét, de nem eresztette el Hermione kezét, akin nem úgy látszódott, mintha bánná.
Harmadikosok voltunk, amikor először találkoztam Hermionéval. A parkban ücsörgött egy fa alatt és sírt. Senki nem volt a közelben, ezért úgy gondoltam, hogy oda megyek hozzá, és megkérdezem, mi baja van. Mikor megtettem, felemelte a fejét - ami eddig a kezében nyugodott -, majd újra visszatette és zokogni kezdtem. Jó pontnak vettem azt, hogy nem küldött el, ezért leültem mellé, és próbáltam megnyugtatni. Fél óra múlva sikerrel is jártam.
- Köszönöm, hogy nem hagytál itt. – nézett rám a sírástól feldagadt, vörös szemekkel.
- Nincs mit. – mondtam, majd felálltam és elindultam vissza a kastély felé.
Tudom, hogy nem egy nagyszám, mármint ki gondolta volna ebből, hogy valaha barátok leszünk, de mindennek valahogy el kell kezdődni.
Ezek után hosszú ideig nem szóltunk egymáshoz, de egyszer egy csoportba kerültünk bájitaltanon, és elkezdtünk beszélgetni. Rákérdeztem, hogy miért sírt az nap, amikor először találkoztunk, de nem akarta elárulni, annyit viszont sikerült kiszednem belőle, hogy egy fiú miatt sírt. Most már azt is értem, hogy melyik fiú miatt.
- Sajnálom. – motyogta Ron.
Láttam Hermionén, hogy mondani akar valamit, de megráztam a fejem, így becsukta a száját. Megbeszéltük, hogy akkor csatlakozunk hozzájuk a defenzív szakkörön, és hogy mi is próbáljunk meg találni olyan helyet, ahol nyugodtan gyakorolhatnánk.

Aznap estére az univerzum tartogatott számomra még egy kellemetlen élményt. Rori-val a vacsoráról tartottunk vissza, és amikor beléptünk a klubhelyiségbe minden szem rám szegeződött.
- Mi az? - kérdeztem, pár perc bambulás után.
- Tudjuk mit műveltél délelőtt. – mondta Parkinson, miközben gonoszan összehúzott szemével végigmért.
A szívem kihagyott néhány ütemet, a szám kiszáradt, és alig kaptam levegőt. Hogyan jöttek rá? Nem engedhettem meg magnak, hogy pánikba essek, és ez kiüljön az arcomra, mert akkor lebukok.
- Miért? – kérdezte lenézően Rori. – Mit csinált, ami nem felelt meg nektek?
- Megvédte Lüke Lunát. – mondta az egyik negyedikes, akit elzavartam délelőtt.
Rori rám nézett, hogy mondjak már valamit, de egy ideig még nem tudtam megszólalni. Nem tudják! Hála Merlinnek!
- Talán - jött vissza a hangom. -, ha nem ilyen ósdi, elavult sértéseket mondanátok neki, akkor nem szóltam volna közbe. Szégyent hoztatok ezzel a Mardekár-ra!
Mindenki a négy negyedikes felé fordult, akik behúzott nyakkal próbáltak eltűnni.
- Ezer bocsánat, hogy nem hagyom bemocskolni Mardekár Malazár nevét. – mondtam nagyképűen, miközben gyilkos tekintettel néztem rájuk, majd Parkinsonra. – Van még esetleg valami, amit a fejemhez szeretnétek vágni?
- S-s-egítettél n-n-neki. – dadogta az egyik negyedikes. – Láttam!
- Igen, mert nem tudtam elviselni, hogy egy aranyvérűt aláznak meg. Alázzátok meg a félvéreket, vagy a sárvérűeket. Hiába lüke a lány, akkor is tiszta vérű varázsló. Van valakinek még valami gondja velem? – néztem körbe, de mikor senki nem mert megszólalni, mérges és sértődött arckifejezéssel felvonultam a szobámba.
Mocskosnak éreztem magam, mikor kimondtam azt a szót, amit még soha életemben nem használtam, de kellett valami hatni tudok rájuk, és ez pont az volt. Soha többet nem fogom kimondani azt, hogy sárvérű, elvégre az egyik legjobb barátnőm is mugli születésű.

•••••••••••••••••••••••••••••••••••••••

Sziasztok! :)
Nos, remélem ez a rész is elnyerte a tetszéseteket. :) (nekem valahogy nem az igazi, de már nem tudtam vele mit kezdeni. hússzor átírtam, kijavítottam, beleírtam, kitöröltem.)
Köszi, hogy elolvastad! ☻
Puszi, Karool. ♥

4 megjegyzés: