Prológus

      A nevem Elisabeth Lestrange. Igen, jól olvastad, Lestrange. Mindenki így reagál, mikor meghallja a nevem. De hát nekik nem is született gyermekük! – szokták mondani, mire én csak rázom a fejem és azt mondom, hogy én vagyok az élő bizonyíték, de ez valójában nem igaz. Nem vagyok a vérszerinti rokonuk, sőt szerintem nagyon messze állok a családtól, de hozzájuk kerültem. Nem tudom hogyan, és azt se tudom, hogy miért. Nem tudok szinte semmit a múltamról, se a valódi családomról.
Tudom, tudom kissé furcsa, hogy a gonosz és megátalkodott Bellatrix Lestrange magához vesz egy ártatlan és tisztaszívű kisbabát, akiről senki nem tud semmit. Minden halálfalónak vannak jó napjai, amikor éppen nem azon töri a fejét, hogy hogyan tudna még jobban a Sötét Nagyúr kegyeibe férkőzni. Nos, az anyám bizonyára egy ilyen napon találkozott velem. Legalábbis én így gondolom.
Egyszer megkérdeztem Narcissa nénit, hogy mit gondol erről, de csak kitérő válaszokat adott, majd mikor megelégelte a kérdezősködésemet megfenyegetett, hogy kitagad a családból, ha nem fogom be végre a szám. Ezek után inkább nem érdeklődtem felőle többet.
Miután a szüleimet börtönbe zárták én a Malfoy családhoz kerültem.
Mielőtt tévhitbe esnétek, nem vagyok olyan, mint az anyám. Nem gyűlölöm a muglikat, sőt érdekesnek tartom őket. Nem bírnék megölni egyetlen egy embert sem. Egyszer lecsaptam egy legyet, mert már nagyon idegesített és utána olyan lelkiismeret furdalás tört rám, hogy muszáj volt eltemetnem. Tudom, ez így gyerekesnek hangzik, de akkor még csak öt éves voltam. Persze ezt az oldalamat csak kevesen ismerik. Ha mindenki tudna róla, hogy milyen is vagyok valójában, kitagadnának, vagy feláldoznának. Na, jó, az utolsó az nem annyira igaz, de anyám biztos megcsinálná, ha nem az Azkaban-ban csücsülne.
Draco-val nem alakul ki köztünk semmilyen kapcsolat. Se baráti, se testvéri. Olyanok vagyunk egymásnak, mint két idegen. Köszönünk, mikor találkozunk a kúriában, néha váltunk pár szót, aztán ennyi. Lehet azért, mert nem vagyok neki szimpatikus, viszont lehet, hogy azért, mert az apja nem igazán néz rám jó szemekkel. Lucis bácsi mindig olyan furcsán viselkedik, mikor a közelében vagyok. Nem goromba, és nem gonosz velem, de sose néz a szemembe, és néha olyan érzésem van, mintha félne tőlem. Észrevettem, hogy mikor belépek egy szobába, ahol éppen ő is tartózkodik, öt perc múlva mindig kimenti magát valami ostoba indokkal.
Tizenegy évesen én is megkaptam a levelemet, úgy, mint minden korombeli. Izgatottan vártam, hogy végre én is tanulhassak mágiát. Azonban az izgatottságomat felváltotta a félelem, amikor elolvastam a Roxfort történetét, és életemben először hallottam a négy házról. Megkértem Narcissa nénit, hogy mondja el, hogy mit tud róluk, és mivel akkor épp jó kedvében volt, boldogan mesélt és nosztalgiázott egy kicsit. Elmesélte miket csináltak anyával, amiken én néha nevettem, néha meg meglepetten bámultam.
- Szóval nekem muszáj lesz a Mardekárba kerülnöm? – kérdeztem ártatlanul nagynénémet.
- Igen. – válaszolt szűkszavúan. – Ha csak nem akarod, hogy kitagadjon a család.
Nem azt mondta, hogy ő fog kitagadni, hanem, hogy a család. Vagyis őt nem érdekli, ha máshova kerülök. Már máskor is észrevettem, hogy Narcissa néni úgy tekint rám, mint a lányára, és hogy jobban szeret, mint bárki más a környezetemben. Hirtelen elhatározásból, oda mentem hozzá, és megöleltem. Először mereven állt, mint aki nincs hozzá szokva az öleléshez, de egy kis idő után a jég kiengedett egy kicsit a szívében, és visszaölelt.
- Félek Narcissa néni. – suttogtam.
Eltolt magától, és mélyen a szemembe nézett.
- Ezt nem szeretném még egyszer meghallani, értetted? – nézett rám szigorúan, de a hangjában nem volt semmi rosszallás. – Te Lestrange vagy! A Lestrange-ek nem félnek. Mit szólna anyád, ha látna?
Valójában egy cseppet se érdekelt, hogy mit mondana anyám, de ekkor tanultam meg, hogy nem mindig érdemes kimutatni a valódi érzelmeimet. Később ezért nagyon hálás lettem a nagynénémnek, mivel ez a további életem során sokszor hasznosnak bizonyult.
Persze a Mardekárba osztottak, de ezt is csak magamnak köszönhetem. A Teszlek Süveg eredetileg máshova akart rakni, de szinte könyörögtem neki, hogy abba a házba rakjon, ahova az egész családom járt. Mivel nem sok olyan gyerekkel találkozott, aki ilyet kért volna tőle, ezért hát megtette, de még mielőtt levették volna a fejemről, mondott valamit, amin néha még ma is elgondolkozok:

„Nem oda tartozol.”

Mi az, hogy nem oda tartozom? Én igenis oda tartozom, hiszen mindenki, akit csak ismerek, ott van, ezért nekem is ott kell lennem, akárki akármit mond.
Nem bántam meg a döntésemet, mivel ebben a házban találkoztam először a legjobb barátnőmmel, Aurora Dolohov-val. Igen, neki is ismerősnek kell lennie a neve, mivel az apja az ismertebb halálfalókhoz tartozik. Mivel az anyja belehalt a szülésbe és Dolohov-ot is az Azkaban-ba zárták, ő is a családjához került, úgy, mint én. Hamar kiderül, hogy ő se olyan, mint amilyennek szerették volna formálni. Sokkal jobban hasonlít rám, mint a rokonaira.
A Roxfortban megtanultam, hogy ha van egy jól hangzó neved, és egy híres családfád, máris mindenki szeret, és a közeledben akar maradni. Velem és Draco-val is ez történet. Csak hogy én, ellentétben a Malfoy fiúval, nem vágytam hírnévre és talpnyalókra.
Az iskolába kerülésünk után a Mardekár ház fő célpontjává Harry Potter vált, akit, bár ezt sose mondanám el senkinek, bírtam. Nem volt vele semmi bajom, de nem, nem voltam belé szerelmes, csak egyszerűen szimpatikus volt.  Mikor mások kiröhögték és viccet csináltak belőle és a két barátjából, én inkább elfordultam és sosem nevettem ki őket. Később vissza gondolva igazán csinálhattam volna valamit ellene, de akkor még nagyon féltem, hogy megtudják, hogy valójában milyen is vagyok.
Úgy harmadikas lehettem, mikor összebarátkoztam Hermione-val. Persze erről csak Aurora – akit egyébként Rori-nak szoktam hívni – tudott. Először nem nézte jó szemmel a barátságunkat, de miután megismerte a lányt és félre tudta tenni az aggályait, ő is megbarátkozott vele.
Nos, hát ez lennék én, Elisabeth Lestrange, de hívj nyugodtan csak Elisa-nak. Tizenhat éves vagyok, és most kezdem az ötödik évemet a Roxfort Boszorkány – és Varászlóképző Szakiskolában. A mostoha szüleim Bellatrix és Rodolphus Lestrange. A vérszerinti rokonaimról nem tudok semmit. Aranyvérű vagyok és egy olyan közösségben élek, amelyhez egyáltalán nem hasonlítok. Azt, hogy nem tartozom közéjük, csak később fogadtam el, és ismertem be magamnak is és mindenki másnak.